II.

II.

Először el se hittem. Teljesen lesokkolódtam, a vér megállt az ereimben, az agyam, mintha lekapcsolták volna... Én... Egy élő One Direction koncerten...
- Na? Mit mondasz? - kérdezi Nina miközben fel-le ugrál örömében és kezeivel legyezi a levegőt.
- Én... Én.... Nem tudom, hogy ki tudja fizetni Anna.- lehajtottam a fejemet.
- Hát ha csak ez a baj... Tekintsd szülinapi ajándéknak.- kacsintott és megsimogatta a vállam.
- Nina- a szemöldökeimet lehúztam, szemgolyómmal felnéztem arcára.- A születésnapom januárban lesz. Most szeptember van. Különben is: nem fogadhatok el ilyen drága ajándékot.
- Ne butáskodj már! Eljössz vagy nem? Mert akkor sürgősen kell egy másik embert keresnem...- oldalra fordította fejét és tekintetével az udvar frissen vágott füvét fürkészte.
- Rendben van!- szavába vágtam. Ha adódik egy ilyen lehetőség, akkor azt ki kell használni.- Elmegyek.
- Igen. Mindjárt ezzel kellett volna kezdenem!- öröm-és győzelemteli mosoly csillogott szájfénnyel kihúzott száján.- Gita bevállalta, hogy elvisz minket. Ő meg addig elmegy körül néz, mivel Bécs télen a legeslegszebb.
- Istenem! Nagyon szépen köszönöm!- a kicsattanó boldogságtól Nina nyakába ugrottam és hatalmas ölelést adtam neki.
- Jól van!-nevetett.- Megfolytasz.
 Teljesen kizártam mindent. Nem hallottam a kicsik óriási kacajait, a hülyéskedő nagyok beszólásait, a tanárok krákogását, csak én és barátnőm és a koncert... Tökéletes!
 Az özvegy, őszülő hajú gondnok nő közeledett, a Banya. Ki nem állhattam. Ahányszor megláttam összeszorult a gyomrom, mindig eszembe jutott, mikor másodikos koromban egyetlen barátom se volt, hiszen akkor még Nina nem ide járt, a többiek pedig nem fogadtak el önmagamnak 
, így mindig egyedül kullogtam, s bejártam az udvar elhagyatott területeit, galambokat etettem, szóval próbáltam lefoglalni magam. A lényeg, hogy segíteni szerettem volna almát pakolni Erzsi néninek, ennek a Boszorkánynak és ő nem hagyta, mert kicsi voltam és gyenge, pedig az almát még egy csecsemő is át tudja rakni jobb ládából a balba és keményen rám rivallt, hogy mégis mit képzelek én, nekem ehhez nincs tehetségem, meg vajon miért nem játszanak velem a többiek. Én pedig legszívesebben bokán rúgtam volna, de csak elszaladtam, elbújtam a legrelytettebb sarokba. Nagyon-nagyon rosszul esett, a szívem hevesen dobogott, egész testem remegett.Viszont mióta átjött a sulinkba Nina, folyamatosan azon vagyunk, hogy keresztbe tegyünk neki. Ezt tudja a Banya is, utál minket rendesen, mindig próbálta ránk bizonyítani csínytevéseinket, de hál' Istennek egy kezemen meg tudom mutatnk, hányat sikerült neki.
 Szóval közeledett a Boszorkány, ez a bibírcsókos szörny, tőlünk (közben már elengedtem barátnőmet és semmi beszélgetés nélkül csak ugráltunk, csapkodtunk, képtelenek voltunk elhinni, hogy ez velünk történik) kb. 13 méterre lehetett, már hallottuk visító hangját.
- Maguk már megint késnek óráról! A Jézus Krisztusra esküszöm-kicsit lejjebb vette a hangerőt, ugyanis egy rendkívül vallásos szörnyeteg volt.- Isten bocsájtsa meg. -újra üvöltött torka szakadtából és még a seprűvel is csapkodott a levegőbe (igen ijesztő látvány volt, mégis irtó vicces)- Esküszöm, most bármilyen kifogással is hozakodnak elő a tanár úr vagy nő teljesen mindegy...- felpattantunk. Nem hallgattuk tovább,mert közeledett a seprűvel, a dobhártyánk majdnem beszakadt, és valóban. Már megint késünk óráról. 
 Még sokáig hallottuk viszhangját Erzsi néni kiabálásának, de Ninával csak egymásra vigyorogtunk és szaladtunk fel az emeletre. 
 Kis idő múlva megálltunk az osztály ódon ajtaja előtt. Általában barátnőm feladata volt a magyarázkodás rész, ugyanis rendkívüli módon ment neki a rögtönzés. Bekopogott.
- Igen!- hallatszott bentről Kelemen tanár úr hangja. 
Benyitottunk.
- Jó napot kívánunk Kelemen tanár úrnak!- sétált be magabiztosan Nina, mintha mi sem történt volna. Megindult a helye felé.
Kissé tétován követtem, habár abszolut nem sikerült valami hasonlót produkálnom.
- Jó... reggelt!- halvány mosolyt csalva szám szegletébe, illetődötten, szapora léptekkel siettem padom felé.
- Álljanak meg hölgyeim... Megtennék, hogy megállnak itt a tábla előtt és szolgálnak holmi elfogadható magyarázattal késésük miatt?
 Nina lehajtotta fejét amire elég agresszív arcot varázsolt. Én... Hát én meg csak követtem, mint általában. Megérkeztünk a tábla elé.
- Tanár úr kérem...-bájos kényszer mosollyal.- Bella barátnőm feje... Tanár úr, kérem ezt roppant macerás lenne elmagyarázni.
- Azért csak próbálja meg! Nagyon kíváncsi karakter vagyok! 
- Bella...- kicsit habozott.- Bellának hasgörcse volt ami miatt alig bírt felállni a padról és utána még szédült is. Tanár úr kérem, Bella rémesen rosszul van.- szomorú fejet vágott, plusz elő vette ellenállhatatlan boci szemeit, hatalmas szempilláival pedig úgy csapkodott, hogyha szárnya lenne biztos elrepült volna.
- És? Jobban van?
- I... - nem hagyta, hogy befejezzem. Kitűnő ok volt (habár nem túl hihető) és szerettem volna én is hozzátenni valamit a történethez, nem akartam folyton az ő hazugságaiból élni (akkor sem ha (az ő szavaival élvel) kezdő hazudozó vagyok.
- Nem tanár úr, kérem az a helyzet, hogy Bella barátnőm hasgörcse és szédülése ugyan enyhült, de még mindig rémesen rosszul érzi magát. Nézzen rá! Fal fehér.
 Nem volt túl nehéz előhozakodni a fehér szóval, ugyanis mindig fehér vagyok, de Kelemen tanár úr férfi, tehát grammot nem tud erről.
- Igaz... elég rossz színben fest...
- Egész nap így érezte magát. Otthon nem akart maradni, hisz olyan jellem aki akkor se marad ágyban ha valami halálos trutyit is szed össze. Mondtam neki, hogy szóljon és menjen haza, de ragaszkodik az igazához. A feje is forró, hangja is alig van. Rendkívül fertőző betegség lehet.
- Bella! Menjen haza azonnal! Mégis mit képzel? Meg akarja fertőzni az egész iskolát? Nem normális az ilyen. Kaparja össze a holmiját és otthon, ismétlem otthon- feltartotta mutatóujját- kúrálja ki magát! Holnap épen és egészségesen várjuk vissza.
- De...
- Viszlát!- tett pontot végére a tanár úr.
 Az én legeslegjobb barátnőm meleg barna szemeibe vetettem hálás pillantást, miközben "betegen" vánszorogtam hátra, az utolsó padhoz jobb oldalon. Tudtam, ennél jobb kifogást nem is találhatott volna  a tegnapi napunk után. Este fél egykor semmi kedvem nem lett volna tanulni, így, ha most kihívnak felelni... ami nagyon valószínű volt, mert késtünk... most sincsenek jó jegyeim fizikából... nahát még néhány felelés meg dolgozat után... 
 Bedobtam a cuccaimat a táskámba, félig a vállamra akasztottam, elköszöntem. Láttam Ninus kacsintását, amit csak kint mosolyogtam meg. Igen, örülök neki, hogy nyolc évet kellett eltöltenem barát nélkül. Egész életemben próbáltam barátokat találni, ahányszor már úgy éreztem, igen, lelkitárs, másnap pofára estem. Aztán felhagytam, nem akartam az emberek csicskája lenni, marionett bábu akit ide-oda ráncigálhatnak. Majd jött az osztályba egy új lány... Olyan, mint a többi... Akit később csúfoltak, mert van esze, szerencsés, talpraesett meg persze szép... Elkezdték fúrni és hozzám jött. Most pedig... El se tudnék képzelni nála tökéletesebb barátnőt... Akit a testvéremként szeretek. 
 Az utca hangos volt, vad, senki nem gondolkozott csak fejvesztve rohant. A kocsik dudája szólt ezerrel, az emberek káromkodtak, vitatkoztak egymással. Soha egy se gondol arra, mekkora érték ami van nekik? Van családjuk, szeretteik, van kocsijuk, a legtöbb felnőtt (itt nálunk) azt csinál amit akar, azt vesz amit szeretne, de soha egy percre se áll meg és gondol másokra. Nem gondolja, hogy másnak nincs kocsija, családja, barátja vagy férje, nincs lakása vagy ami még rosszabb: egyik se. Én nekem végre sikerült rájönnöm, hogy semmilyen földi dolog nem számít, se az, milyen kocsim, telefonom van (a házat azért nem írtam ide, mert nekem egyfajta komfortérzetet nyújt a tiszta lakás). Ezeket egyszer úgyis el fogom veszíteni, hisz senkinek nincs örök élete, a túlvilágra pedig senki nem viheti magával. Viszont a barátok, az emlékek úgy hiszem megmaradnak az embernek. A sok gyermek akik Afrikában élnek, boldogok, pedig nincs se kocsijuk, se laptopjuk, se okostelefonjuk, se semmi hasonló. Nagyon jól érzik magukat. Tényleg szerencsésnek érezhetem az egészemet! Bár nincsenek szüleim, akik persze elmondhatatlanul hiányoznak és ahányszor rájuk gondolok a szemeim mindig megtelnek könnyel és sírhatnékom támad, mert ha belegondolok nem emlékszem mikor Anyu magához ölelt, nem emlékszem az illatára, nem tudom milyen jelleme volt, nem tudom a múltját, hogy milyen volt, mikor ő kicsi volt, milyen tanuló volt és azt se tudom, mennyire szeretett. Vajon hogyan becézett? És Apu? Ő vajon mennyire törődött velem? Dávid bátyám biztos tud ilyeneket... majd megkérdezem tőle. 
 Dedede megyünk Bécsbe 1D koncerte, úgyhogy most nem fogok sírni! Most nem! Ha történik valami jó az életben akkor nem a rosszon kell keseregni. Majd akkor fogok sírni, mikor nem megyek a kedvenc bandám élő koncertjére! Vajon mit fog szólni hozzá Anna? Elenged? Ki tudja fizetni? És hogy magyarázom meg a korai érkezésemet? Neeeeee!!!