VIII.

VIII.

 Halihóó! Ugyan kissé lassan, de közeledünk a lényeghez!! Én már nagyon várom a srácok belépését, halmozódnak bennem az ötletek, szerencsére -számításaim szerint- egy-két rész múlva, már kedvemre írhatom. 
 Örömömre újra kénytelen vagyok ismételni magam; köszönöm az egyre bővülő látogatói köröm, (reményeim szerint) az őszinte véleményeiteket, a sok segìtséget, tanácsot, nem tudok pontos kifejezést adni rá, mennyit jelentenek/jelentetek nekem. (A fejléc továbbra is készül, remélem, minél hamarabb láthatjátok, és eredményes is lesz, ha már ilyen sok időt vesz igénybe.)
 Mikulás alkalmából hosszabb lett a VIII. rész, remélem tetszeni fog! Kellemes Mikulást és olvasást kívánok! :D

                                                                                       Viky

 - Hát én! Frednek most elég sokat kell majd utaznia a munkája miatt, én meg nem akartam New York unalmas fényeiben poshadni egyedül -bőröndje a földre zuhant, csak a kis retikülje, és egy sporttáska méretű táska maradt nála, sálát letekerte nyakából, majd a kabátjával együtt a fogasra akasztotta, sapkáját pedig annak ujjába gyűrte.
- Azért nem haragudtam volna, ha szólsz előtte. Semmi baj, félreértés ne essék, csak -lejjebb vitte a hangerőt, én pedig majd' leestem a lépcsőről, ugyanis másképp nem vettem volna ki a kommunikáció minden szavát- Bella lejött hozzánk két hónapra.
- Na és? -csattant nemtörődöm válasza, amihez szemöldökhúzás is társult.
- Lehet neked na és, de... -itt befejezte.
- De? De most igazam van, te pedig nem tudsz rá mit reagálni -koppant frappáns válasz-. Ennek az egész hisztidnek semmi értelme sincs -ő is épphogy suttogott-. Itt vagyunk mind a ketten, mi lenne ezzel a baj? Bella! -szólt fel nekem, jól hallhatóan.
 Óvatosan merészkedtem le az emeletről, összeszedtem szavaimat.
- Szia! Hogy vagy? -leértem a földszintre, Cher pedig egy termetes öleléssel fogadott.
- Jól, köszi. Főleg most, hogy kiszabadultam a szmog fogságából. El se tudom hinni, hogy vágyhatnak mások a Nagy Almába? Persze, egyszer el kell menni megnézni, ahogyan az emberek fejvesztve rohangálnak a pezsgő városi életben, de ott élni... Ch! Katasztrófa. London ahhoz képest kis vidéki idilli -elengedett, méregetőn rám nézett, majd témát váltott.
-Mekkorát nőttél mióta nem láttalak! Kész nő vagy! -ami nem csoda, ugyanis tizenkét év alatt az ember változik, nem keveset.
- Hát, az meglehet. Azért te sem panaszkodhatsz! Sokkal életvidámabbnak tűnsz, kész energiabomba! -szórakoztam kicsit, amin jót kacagott.
- Az után a két év után nem csodálom. A Johnnal tartó kapcsolatom totál leszívott. Fred mellett az életem móka, viccelődés, de ugyanakkor rendkívül komoly, mert ugye egy rendezvényszervezői iroda igazgatója, ő a tulajdonos, övé a felelősség. 
Elkezdett mocorogni, fújtatni valami unokanővérem táskájában.
- Ja igen, majd' elfelejtettem! Hoztam nektek meglepit! -indult a nappali felé, amikor hirtelen megfordult, és intézte hozzám szavait. -Neked is.
 Én csak értetlenkedő fejjel követtem.
 Amikor beléptünk a nappaliba, akkor esett le, hogy most járok először ebben a helyiségben. Elég érdekes volt a szoba, ugyanis trapéz alakja kicsit szokatlan volt számomra. A küszöbön áthaladva bal oldalon állt egy fotel, a jobbon egy kanapé, pontosan illesztve a falhoz. A fotellel szemben, a kanapé mellett LCD televízió kapaszkodott a rusztikus kandalló fölött. Ezektől balra, egy igen elegáns mahagóni színű tálalószekrény (kisebb, nem az az óriási, plafonig nyúló példány), az előtt sokkal, álldogál egy ebédlőasztal, enyhén a földig érő ablakokhoz paszírozva. Ha a fal kellemes narancsos-citromsárgás hatását, a napjainkbeli, halvány vajszínű szatén függönyt, meg a TV-t nem vennénk figyelembe, véleményem szerint kicsit ódivatúnak könyvelném el, de tökéletesen modernizálták. Ja! Az asztal az, amit kihagytam, a kandalló és a fotel között. Kicsike, otthonos, környezetbeillő, azt hiszem, el lehet képzelni. Mindegy is.
 Steph és férje a kanapén ültek.
- Akkor lássunk is hozzá -huppant le Cheryl a már nemrég említett fotelbe, bőröndjeit maga mellé, a retiküljét az asztalkára dobva, de különös módon a sporttáskát kellő óvatossággal helyezte le, nem pedig a megszokott huszonnégy évesek stílusával.
- Mihez? -érdeklődött nagynénikém.
- Hoztam sok-sok ruhát, azok még az előszobában vannak, de... -nyújtotta el a végét.
 Kíváncsian vártuk a folytatást.
- Anyu, ugye ez az a könyv, amire gondoltál? Tudod, a kedvenc íródtól, a Nemistudomkitől, mindenesetre ezek a kötetei nem kaphatók a hazai piacon -nyújtotta át a szóban forgó tárgyakat.
- Kedves tőled, hogy gondoltál rám. Jesszus! Ezek tényleg azok! -elemezgette kislányos lelkesedéssel.
 Bevallom, nem figyeltem mit kapott Bryan, a nagynéni férje. Egyre foglalkoztatott, honnan tudott unokatesóm az érkezésemről, ő is rántott ki folyamatosan hosszuló gondolatmenetem kavalkádjából.
- El ne aludjon kedvesem, önhöz értünk, ezt pedig azt hiszem, nem egyedül várja- márha így van.
- Természetesen igen, de igazán nem kellett volna -néztem rá kínos mosollyal.
- Légyszi ne tapintatoskodj! Képtelen leszek elviselni ezt két hónapon keresztül. 
- Jó, na. De miért nem egyedül? Kétlem, hogy Stephék is tövig rágnák a körmüket.
- Várj egy pillanatot, aztán rájössz -lenyúlt a karosszék mellé, pont oda, ahova gondosan lepakolta a sporttáskáját.
 Kérdő tekintetem pár pillanat múlva még erősebb arculatot öltött, amikor Cheryl kicipzárazta táskája tetejét, és...
- Jó estét kívánok! - szórakozott az abból előbújó kutyus fülével.
- Atyavilág! Kis ennivaló! -olvadoztam a fiatalnak tűnő Westie édes pofácskája láttán.
- Komolyabbra fordítva a szót: a jelenlegi fennállás szerint, nem csak most kellett elmennie Frednek munkaügyben-ugyanis ezért jöttem-hanem valószínűleg hónapokig tartó nomád életmódot fog folytatni (persze nem sátorokban lakik vagy hasonló, de költözködik), ahova én is vele tartok. Lényeg: kicsi kora óta gazdája vagyok Bobbynak, nagyon közel került a szívemhez, rengeteg közös emléket őrzünk és eléggé megkedvelt ő is (legalábbis azt hiszem). Nem szeretném eladni, mert az ember nem adja el a testvérét, nincs elég merszem menhelyre küldeni, ezért döntöttem végül elajándékozása mellett. Bella, neked szeretném adni drága öcsikémet. Okosabb, szeretnivalóbb Westie-t az életben nem találnál. Kérlek fogadd el tőlem! 
 Ellenállhatatlan volt a kis fehér fejecskéjén koromfeketén csillogó gombszemeivel, kidugta a piros kis nyelvét, úgy lihegett. 
 Nem voltam maximálisan biztos a döntésemben, de ha már egyszer így hozta a sors, akkor Stephaniéknek nem lehet ellenvetése (mert ugye a lányuké a kutya), Annának meg nincs joga beleszólni, különben is; az még két hónap.
- Gyere te, zsivány! -Bobby pedig az ölembe ugrott, simogatni kezdtem selymes szőrét a hátán.
- Nem tudod mennyire hálás vagyok! -szinte csepegtek behízelgő szavai.
- Nem tudod mennyire lehetsz hálás -forgattam ki az általa mondottat, ezzel új értelmet adva a mondatnak.
- Melyik gyerek ne szeretne egy édi, kis angyal kutyuskát...?
- Mondjuk, amelyik nem tizenhét éves és nem tudja mennyi felelősséggel jár.
- TIZENHÉT ÉVES VAGY? -hökkentettem meg.
- Azt hiszem egy hete.
- Boldog szülinapot! Látod, akkor tőlem őt kapod, így illetlenség lenne visszautasítani...
- Rendben, nem kell győzködni, különben is, kezdek megbarátkozni a gondolattal -bátorítóan mosolyogtam, bár erre jóval inkább nekem volt szükségem.
- Szuper! -csapta össze tenyereit a megkönnyebbüléstől.- Használati utasítás: napi egyszeri séta, nem felhízlalni, nem disznó, sok figyelem, elegendő víz, játék, tévézés esténként, ez itt a pokróca -nyomott a kezembe egy rongyoscskát- ezzel takargasd be, holnap kapsz kosarat is neki, abban alukálhat, hetente mosdasd meg egyszer, fésüld meg a szőrét, amúgy nem igényel sok gondoskodást -felelte elégedetten önmagával, szája hatalmas vigyorra húzódott.
- Valóban. Ezt írásba is adod? -nevettünk.
- Nem, komolyan nem. Igazából alapvető dolgok -válaszolta már nem szórakozottan.
- Ne hívd alapvető dolgoknak!
- Miért ne? -kerekedtek ki szemei.
- Mert öt nap alatt pusztult el hat halam, közvetlenül az után, hogy hozzám kerültek, pedig még frissek voltak -feleltem kissé csalódottan, ezt pedig kacaj követte.
- Lehet meggondolom még ezt a kutyás sztorit -ugratott Cheryl.
- Azért nem vagyok olyan rossz gazda... Még van egy teknősöm.
- Tényleg? Mióta? 
- Úgy körübelül két hete kaptam... -jóizűen nevetgélt, márha ezt annak lehet nevezni, ugyanis szegénykém majdnem megfulladt. Tessék. Mostmár lecsukhatnak, nem csak a háziállataimmal, hanem embertársaimmal is végzek... A pokolra jutok, az egyszer biztos.
- Mit kértek vacsorára? -kérdezte nagynénim.
- Mindegy... Csak ne hal legyen. Ezek után nincs gyomrom hozzá -húzta fintorraszáját a lány.
- Hmm... Rák? -fokoztam a hangulatot.
- Lányok, kicsit több komolyságot -mondta Stephie,mégha ő is jól mulatott egy-egy ütős beszólásunkon.
- Igen is, kapitány! Jelentem partközelben vagyunk! -ki hinné el, hogy tényleg huszonnégy?
- Akkor pirítós lesz...
- Fókával -gőzöm nincs honnan rukkoltam elő ezzel az ötlettel, hogy jött a témához, mindenesetre gyorsan vágtam bele mondatába.
- Majdnem.
- Mi? -szólaltunk meg egyszerre.
- Inkább megcsinálom a cézár salátát -hagyott fel próbálkozásaival, majd a konyha felé vette az irányt.
 Valóban nagyon íncsiklandó vacsorát fogyasztottunk el, még több humorral fűszerezve. Volt még egy közös filmezés aztán éjfél után haverommal, Bobbyval (aki időközben nyitott felém és felkísért a szobába) mély álomba szenderültünk, én a meleg paplanomban, ő pedig a hasamon. 



Másnap


- Jó reggelt Vietnám! -rontott be Cheryl nyolc óra körül a szobába, Bobby nyomban felugrott, összerezzent, majd nyugodtabban elfoglalta helyét a szőnyegen, az ágy mellett.
- Magának is. Az éjszaka folyamán átkereszteltek? -nyitogattam álmosan a szemeimet.
- Nem, csak még egy nevet kapott, Bella Vietnám -kaptam önelégült választ.
- Akkor már csak magácskának kell egyet kitalálnom, nincs igazam?
- De bizony, maximálisan. A kutyuskát pedig el kéne vinni egy körútra...
- Hiszen erre nem ismerek semmit -néztem fáradtan ártatlan szemekkel.
- Oh igazán? Gond egy szál se! Öltözzön főadmirális úr...
- Hölgy... -javítottam ki.
- Pszt! Ne most köss belém! Szóval öltözzön, indulunk kutyát sétáltatni! -bár tudtam volna én is legalább ekkora lelkesedéssel csapkodni az ő térdét, meg lerántani róla a takarót...
- De...
- Nincs de! Különben is; reggeli testmozgás mindenkinek jót tesz. Fél óra múlva vacsi, nincs lazsálás! -szögezte le, kirohant, majd hatalmas csattanással becsukta az ajtót és már csak tompán hallottam a kint folyó beszélgetést, amint Stephanie rászól lányára, ő pedig, mint kerge zerge a hegyoldalon spurizik be zugába.
- Hu-ha -szótagoltam Bobbynak, akivel értetlenül néztünk egymásra. -Fene se érti.
 Zuhanyoztam, összekészültem, rendberaktam az ágyam és intettem kutyusomnak.
- Menjünk öcsi -ő pedig felpattant a szőnyegről és előkelően kisétált.
- A királylány felébredt! -tapsikolt nevetségesen unokatesóm.
- Aki az előbb még admirális volt... -kuncogtam.
- Jó, na. Változnak az idők, vele változok én is, más...
- Csak ne folytasd, mert vagy hazáig, vagy az emeletig sprintelek, ahol aztán bent maradok délutánig -vetettem véget dudorászásának.
- Oksi, kussolok... 
 Gyorsan megreggeliztünk, és nyolckor már teljes felszerelésünkben virítottunk a fagyasztó levegőn.
- Trendi, jégkockával végigvonulni az utcán? -intéztem hozzá a kérdést, amint kiléptünk a házból.
- De még mennyire! Ha sietünk, nem fázunk.
- Ha sietünk elfáradunk, leülünk, és odafagyunk.
- Ha sietünk elfáradunk, és elindulunk haza, ok?
- Rendben -és a bejárat felé tartottam.
- Ne légy tunya, gyere már! Komolyan itt akarod hagyni Bobby-t velem? 
- Ne kezd ezt!
 Bociszemekkel néztek rám mindeketten, ezzel hatást gyakorolva rám, megfordultam, zsebrevágtam a kezem, majd mondtam:
- Jobbra megyünk -amire lépéseimből is következtetni lehetett..
- Ácsi, ácsi! És a kutyád? -nyújtotta felém a pórázt.
- He? -hirtelen nem tudtam mit mondani.
- Te sétáltatod...
 Kikaptam a kezéből és kicsit morcosan, de végre elindultam, amiért nagyon büszke volt rám Cheryl.
 Már több, mint fél órája sétáltunk, amikor nem éreztem a kezeimet.
- Fázol? -kérdezi meglepődve.
- Egy kicsit -válaszoltam, mire kirázott a hideg.
- Akkor megyünk haza.
- Benne vagyok -díjaztam e fenomenális ötletét.
 Sarkon fordultunk, amikor hatalmas sikításra lettem figyelmes. Visszenéztem. Egy csapat lány szaladt fiúk után. -Milyen elmebeteg banda -gondoltam magamban, ez pedig valószínűleg az arcomra is kiült, ugyanis a társaságom harmadát alkotó hölgyemény választ is adott.
- Ez erre mifelénk eléggé megszokott -veregette meg a vállam.
- Miért, mégis kik ezek? -kis lenézés volt a hangomban.
- A fiúk az 1D-ből -felcsillant a szemem-.Nézd, most tuszkolják a testőrök az egyiket a kocsijukba! -és valóban. Niall kínos mosolygása a szívemig hatolt. Egyszerűen rémes volt ezt látni. Rohanva menekültek a rajongók elől! Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha meg is tudják őket kaparintani. Félelem fogott el. Rettegtem. Kezem, lábam remegett, egy hajszálom múlt, hogy nem mentem oda és mostam be nekik egyet. Na jó... Ez kissé túlzás volt, mert úgy 20-25 fős csapat lehetett, akikkel még a testőrök sem nagyon bírtak, akkor majd pont én, aki a másik körmére se mer ráverni, majd pont én... Mindenesetre forrtam a dühtől, valamit tenni akartam, de nem volt mit. 
- Bella, jól vagy? Minden OK? 
- Ja igen, persze.
- Oda akarsz menni?
- Nem, dehogy. Menjünk haza, csinálok forrócsokit -búslakodva vettem az irányt otthonunk felé, a kocsival meg elhajtottak.
- Mintha én mondtam volna... Gratulálok! Fejlődsz! Ha már egy nap alatt ilyen èpphogynem professzionálisra feljesztettem a beszélőkédet a tudtod nélkül, mi lesz az alatt a két hónap alatt? -karolt át vállam fölött, amire én gúnyos mosolyt vetettem. Tényleg, annyi minden történhet két hónap alatt... Valamiben viszont száz százalékig biztos voltam: megígértem, úgyhogy hazamegyek, megcsinálom azokat a forrócsokikat, megnézünk valami szupcsi filmet újdonsült barátnőmmel (aki történetesen az unokanővérem), aztán kitaláljuk a délutánt, este pedig Skypolok Ninával. Kicsit már hiányzik is.

*később*

  "Missed call" írta ki a gépem, mint úgy általában. Rányomtam a hívás gombra, befészkeltem az ágyamba, forrócsokimat a tálcára helyeztem, és már fel is vette Ninus.
- Goodnight everyone! I stayed in London a day ago, the town is so beautiful, I like people so much- they're very kind to me. Yesterday my cousine, Cheryl came home, so I hadn't got a boring night... /Jó estét mindenkinek! Egy napja tartózkodok Londonban, a város csodálatos, szeretem az embereket -nagyon kedvesek hozzám. Tegnap hazajött az unokanővérem Cheryl, szóval nem volt egy unalmas estém... -ő pedig végig nevette a riportomat.
- Önnek is! -röhögött a mikrofonba. - Látom jól telik a nyaralás...
- Yes, and I have a new friend/Igen és nekem van egy új barátom -Ne ugrálj már Bobby! -tettem hozzá halkabban, szinte láttam a reakcióját, pedig nem néztem a képernyőre, mivel az ágyam másik végében heverésző Bobby után nyújtózkodtam. -Íme! -emeltem az ölembe, hogy láthassa
- Jajj, egyem a szívecskédet Babus! -nagyon szimpatikus lett neki a hálótársam, odáig és vissza volt tőle.
- Nem Babus...Bobbus -tréfáltam el, mégha vettem is a célzást, hiszen csak becézgette.
- Te is érted... Szióka! -integetett a kutyának, de az nem úgy tűnt, mint aki értékeli az igyekezetet, felhúzta fülecskéit és ostoba fejjel bambult a kamerába, majd elkezdte szagolgatni.
- Mindjárt megnyalogat -szórakozott Nina.
- Jól van, elég lesz, eb -letettem a földre, amit ő nem igazán támogatott, ugyanis újra felszökött mellém, hozzám bújt, buksiját kezemre fektette, így nézett az óriási kijelzőre.
- Naaa -nyújtotta el-, ne légy ilyen gonosz... Hozd vissza! Látni akarom! -könyörgött.
- Majd később. Most szunyál -közöltem.
- Ajjj, rendben... De nem ússza meg ennyivel!
- Nem is számítottam másra... 
Kis szünet után folytatta.
- Valami baj van? -kérdezte picike aggódással a hangjában.
- Baj... Baj az mindig van.
- Mondhatod.
- Csak a szokásos.
- Anna? -sóhajtott fel kicsit unottan.
- Nem, dehogy! Most szerencsére nem. Itt nem tud zargatni.
- Akkor? -értetlen arckifejezéssel folytatta a beszélgetést.
- A Directionerek.
- Kicsodák? -hökkent meg, pupillái kitágultak.
- A One Direction fanok.
- Mi van velük? 
- Kinyírnám őket.
- Mégis miért? -teljes tudatlanság. -Történt valami?
- Láttam ma a fiúkat.
- Micsoda? -kezdtem teljesen lesokkolni.
- Így, ahogy mondom. Láttam ma a fiúkat az 1D-ből -érzelemmentesen vágtam bele lelkem kiöntésében.
- Te szent atya gatya! Csípjetek meg! És ugye kértél autogramot, meg csináltál velük fotót, meg megadtad nekik a telefonszámod a Twitteres neveddel együtt, és... -pörgött fel, alig kapott levegőt, az egészet egy szuszra hadarta el.
- Nina, állj le -higgasztottam-. Szó sincs itt autogramokról, képekről, számokról meg nevekről végképp.
- Te találkoztál álmaid bandájával és egyiket se? -csalódott lett.
- Be se fejeztem a mondandómat.
Mivel nem érkezett válasz, belefogtam a minap történtek elmondásába.
- Elmentünk kutyát sétáltatni, amikor őrült sikításra lettünk figyelmesek, odanéztem, erre mit látnak szemeim? Őrült Directionerek kergetik- fektettem hangsúlyt erre a szóra- álmaik bandájuknak- erre is- tagjait. Ők futva menekültek előlük, aztán a biztonságiak, a rajongókat visszatartva paszírozták kedvenceinket járgányukba, majd elrepesztettek -rövidítettem le a sztorit.
Csönd járta át a vonalat, mind a két szobát, csak meredtünk egymásra. Nina szakította meg.
- Mit képzelnek magukról azok a magukat mutogató senkiházik, azok a... A... -akadt ki. Pontosan tudtam, miképp akarta befejezni jól elkezdett mondatát.
- Találó kérdés... 
- Isa gyere egy kicsit! -szakított félbe az alig hallhatóan Cheryl.
- Pillanat -intettem türelemre barátnőm, kipattantam az ágyamból és szinte zuhantam le a lépcsőről.
- Gyere, gyere, nézd, nézd! -mutogatott a tévé felé.
Némán álltam előtte, füleltem:

A fanok ezúttal túl messzire mentek! A mai nap folyamán, a híres énekeseket, Harry Styles-ot és Niall Horant találták meg elvetemült rajongóik. A One Direction, a mai nap folyamán, csapatostul indult bevásárlókörútra abban bízva, hogy ezúttal semmi akadályba nem ütköznek. Direkt nem egyszerre látogatták az üzleteket egy londoni plázában, a testőreik megvárták őket a parkolóban, kapucnit viseltek, megpróbáltak minél hétköznapibb jelenségekké válni, viszont a hírnévvel járó "szeretet" -vagy aminek táboruk hívja: szerelem- ezt az akciójukat is megkeserítette, habár eleinte tényleg minden a helyén volt. Azonban, mikor az egyik recepcióspultnál álltak, egy az imádóik közül meghallotta kedvence mámorító hangját és elüvöltve magát támadta volna le Harry-t, ha Zayn nem rántotta volna arrébb barátját. A sztárpalánták futásnak eredtek -ugyan nem derítettünk fényt erre a tényre, de a banda többi tagja is követte társait-, az üzletlánc előtt pedig, már vártak rájuk védelmet nyújtó gorilláik, akiknek csak részben sikerült száz százalékosan megmenteniük a fiúkat, ugyanis az egyik jóindulatú rajongó kitépte Hazza göndör fürtjeinek egyikét, a másik pedig a nagy rohanás közepette leverte az ír szépfiú, Niall Horan szemüvegét, amit később a csorda porrá zúzott. Bár megúsztak egy, s mást, nem fogják ezt az élményt a legjobbak közé sorolni...

 
 

VII.

VII.

 Szép estét kedves Olvasóim! Komolyan el se hiszem, az egyre több és több oldalmegjelenítés, bíztató szavakat, gondolatokat, véleményeket, meg természetesen barátaim inspirációját, motivációját, nem is tudjátok milyen mértékben tunningolják a részeket! Nehéz elégszer megköszönni mindezt, nem találom az illő szavakat, de remélem az írásaim tükrözik halvány foltjait.   Ha pedig péntek, akkor Bella életének egyik nagy fordulópontjába bele is kezdek! Kellemes olvasást kívánok! :)


    
                                                                                                                                    Viky


- Welcome to London! -köszöntöttek nagynénimék.
- Steph néni! -szaladok oda hozzá és karjaiba vetem magam.
- Hogy telt az utazás? -ölel meg mosolyogva.
- Nem egészen bírom a repülést, tapasztalataim szerint... De amúgy jól. Nina barátnőmmel váltottunk egy-két SMS-t, szóval nem untam magam halálra.
- A lényeg, hogy itt vagy. Indulhatunk haza? -kérdezi miközben már a kijárat felé tartunk.
- És miújság Magyarországon? -már a kocsiban ülünk, Stephanie pedig indítja a motort.
- Ne tudd meg. A kormány... Jó mindegy. Tizenhét évesen meg tudnék oldani olyan problémákat, amikre ők nem képesek -akadtam ki egy kicsit.
- Ezt tudom... Magyarország alatt a bátyádat, Annát meg téged értettelek. Miújság veletek? -ennyire már ismertem, hogy tudjam mire akar kilyukadni. A szüleim halálára. Most komolyan, mit mondjak? Nem érdekel, az igazságot fogom kitálalni.
- A bátyám most hatalmas gördeszkafan lett, alig van otthon, mindig a barátjaival buliznak, vagy deszkáznak -meséltem, mintha egy lényeges pont lenne, amire ő tudámsul vevés képpen csak mosolygott.
- És Anna meg te? 
Az ablak felé néztem. Arcomat nem túlságosan láthatta, jobb is volt. Nem akartam az itt töltött idő alatt még a gondolatáról sem hallani, hogy milyen a kapcsolatom Annával. Szépen átfésültem magamban a lényeget, amit majd szabaddá eresztek a számon.
- Minden rendben? -kérdezi nagynénim.
- Ja igen, persze -előre fordultam- csak elgondolkoztam. Hát nem tudom. Nincs egy imádnivaló kapcsolatunk, nem állok hozzá közel. A sajátjaként tekint rám, nekem meg ettől felfordul a gyomrom. Nem akarok, és nem is leszek vele jóba -mondtam kicsit gyerekesen.
- Miért? Miért baj az, hogy szeret? Neki soha nem lehetett és nem is lehet gyereke, miért kell ezt csinálnod? Ne hivatkozz a korodra, én is voltam tinédzser, tudom milyen, habár nekem feleennyire nem volt nehéz, de akkor se!
- Nem állt szándékomban. Én nem vagyok olyan, mint a többiek... Mások ennyi idősen bulizni járnak meg el a haverjaikkal, de nekem Ninán kívül nincs is barátom. Nem az zavar... Megértem az ő helyzetét is, de hagyjon már fel a nevetségesebbnél is nevetségesebb próbálkozásaival! Az anyukám meghalt, képes voltam tudomásul venni, hogy őt, apával együtt -tettem hozzá halkabban- már senki nem hozhatja vissza, a helyüket senki nem fogja betölteni, ahogyan ő sem. Ezzel csak mégjobban eltaszít magától, a szívemben pedig az az űr, a hatalmas kitöltetlen űr, ott fog maradni, amíg testemet vagy hamvaimat be nem zárják egy dobozba, a lelkem pedig nem távozik el az élők soraiból. Mindegy, most nem ezen van a hangsúly. Egyszerűen teljes egészemben menekülnék tőle, minden egyes szava tőrként hasít a szívembe, undorodom tőle. Ez ellen pedig senki nem tud, nem is fog változtatni -zártam le kis monológomat, makacs, rideg szavaimmal. A levegőt körülöttem még egy kandalló sem tudta volna megolvasztani, fagyos kifejezéseim erős nyomott hagytak.
- Kár, hogy így érzed -tömör, de az én szememben mégis egyetérő válasz érkezett.
- Én amúgy meg vagyok, igazából csak Béla kutyámat sajnáltam otthon hagyni, na meg persze a legjobb barátnőmet, akit a testvéremként szeretek.
- Nem is tudtam. Ennyire jóban vagytok?
- Igen... Bea, az anyukája tényleg olyan, mintha egyben az enyém is lenne, a nővérével meg nagyon jól el szoktunk szórakozni -felelevenítettem kedves emlékeimet a családdal kapcsolatban. Volt mit, az biztos.
 Egy óra múlva fékezett az autó a tipikus brit sorház előtt. Nagyon szimpatikus volt: a bejárati ajtóhoz 2-3 fokos lépcső vezetett. A fal színe sötétbordó volt, piros színárnyalattal. Az ajtó mellett két nagyobb ablak: az egyik jobb, a másik bal oldalt, előtte (így egyben a lépcsőfokok mellett is) kerítéssel körbekerített egy-egy a párkányig nyúló örökzöld.
- Mennyire érzed otthon magad? -kérdezi Steph, miközben a motor még jár.
- Ööö -bátortalan arckifejezéssel.
- Tökéletes. Ne haragudj, most lehet mély vízbe doblak, de még be kell mennem dolgozni. Itthon hagyhatlak egyedül? Este nyolc körül már mindenki hazaér. Kaját találsz a gázon meg a hűtőben, tessék majd bekapni valamit! Ráérsz kipakolni a vendégszobába, de ha Anglia fővárosában nem találsz újdonságot, izgalmas elfoglaltságot, nyugodtan elkezdheted.
- Ez alatt mit értesz?
- A 'ha nem találsz elfoglaltságot' alatt? Ja, csak, hogy menj el nyugodtan bármerre a városban, nézz körül, az egyetlen kikötés: kilenc után már ne nagyon kószálj az utcákon. Nem mintha nem bíznék benned, de nem akarlak mindjárt első nap elhagyni. Kellemes délutánt! A csomagtartóból vidd be a bőröndjeidet légyszi! -utalt szándékára, valószínűleg már késésben volt.
- Neked is, jó munkát! -szállok ki a kocsiból- Stefi, még valami! Köszönöm! -nézek vissza, ő mosolygott rám, én pedig elemelt a holmimat, majd a kulccsal a kezemben támadtam meg a bejárat ajtó zárát.
 Mikor beértem az előszobába, első pillanatban szóhoz sem jutottam. Táskáim (a kulccsal egyetemben) a földre zuhantak, én pedig néma csendben álldogáltam addig tartott helyzetemben, aztán arcomra 5 méteres vigyor ült ki és lassú léptekkel tartottam előre. Tőlem jobbra volt a gardrób, két méterrel arrébb bal oldalon besűrítve egy miniatűr spájz, megint jobbra egy nappali-étkező, velem szemben meg a konyha (az utóbbi kettő közt volt egy átjáró). Szerény véleményem szerint babaház jellegű volt, de el tudtam képzelni itt az életemet. Folytatva felfedezői tevékenységemet, vágtattam az emeletre felfelé, ahol négy szoba fogadott. Jobbról az első Stephanié (bár nénikém magyar, mindig angolosan hívom) és a férjéé, a középsőben senki nem lakott, csak a padlásra felvezető lépcső (tehát ez nem nagy kiterjedésű), a harmadik Cherylé, kizárásos alapon attól balra, a negyedik lett az enyém. Beléptem. Csodálom, azokat az elképesztő szomszédokat, akiknek szerintem meséltek a rokonaim érkezésemről, akik egy szó nélkül tűrték néma csöndben (ugyanis később sem jöttek át) a reakciómat, mert amikor a fal másik oldaláról is megpillantottam"szobámat" (ezentúl így fogom hívni), megláttam a francia ágyat, a fürdőszobát, a monumentális ruhásszekrényemet... A sikításomat szerintem még három utcával arrébb is lehetett hallani. Tényleg álomszerű volt.
 Felcuccoltam, magamra kaptam a kabátomat és nyakamba vettem a várost. Hihetetlen! Szebb, mint képzeltem! Az ott keringő érzelmek, a fények, a hangulat a gyorséttermekben, az élet a boltokban... Teljesen rabul ejtett. Leültem egy padra, figyeltem, elemezgettem mindent, a hideg fuvallatok közepette kifejezetten jól esett. Akkor jöttem rá, mi is történik velem. Visszautasíthatatlan lehetőséget kapok az élettől, aminek csak jó oldala lehet...
 Hazafelé mentem, lépéseim nem vettem túl sietősre, így is negyed kilencre voltam otthon, hisz nem néztem meg nevezetességeket, csak a város egy részét, a légkört, meg hasonlókat. 
Halkan nyomtam le a kilincset, mikor beléptem, de hallottam, hogy Stephanie Tommal együtt tévéznek a nappaliban.
- Na hogy tetszett? -hajol ki a folyosóra.
- Kimondottan kellemes. Bár nem néztem meg nevezetességeket, az egész... Mámorító -meséltem a számomra lélegzetelállító tapasztalatokat, ő meg csak mosolygott kissé unottan. Persze, ez neki mindennapos, majd egy hónap múlva már nekem is az lesz.
- Örülsz?
- Hiányoznak kicsit az otthoniak, de semmi pénzért nem cserélnék. Ezerszer megköszönném, de félek, az is kevés lenne.
- Jól van, nem is kell. Menj zuhanyozni, aztán dobjunk be valami könnyűt! 
- Nem vagyok éhes, köszönöm, már ettem, de zuhanyozni elmegyek.
- A szomszédok szerint már megtaláltad a szobádat, van fürdőd is -pirultam is rendesen, mint a vadszeder.
- Akkor majd érkezem -lépdeltem fel.
 Zuhanyzás közben 1D-t hallgattam, szóval a telefonom üvöltött. Egyszer hallottam, amint szólítanak, épp végeztem, leállítottam a zenét, de nem ismétlődött a nevem, így csendben füleltem. 
- Good night everyone! -csapta be lent az ajtót egy idegen hang.
- Cheryl? Hát te? -kérdezi Steph.

VI.

VI.

 Sziasztok! Köszönöm a 2 feliratkozót, a több, mint 1100 oldalmegjelenítést azzal együtt, hogy ismét ide kattintottatok , el se tudjátok képzelni, mennyit jelentetek nekem! Mint látjátok, végrehajtottam egy-két aprócska újítást és még mindig nincs kész, ugyanis a fejléc, stb. mind készülőben van, de remélem, hogy a tartalom újbóli visszatérésre fog ösztönözni Benneteket! Nem húzom az időt,  jó szórakozást ;)

                                                                                         Viky

 Az előző részek tartalmából:
- Ne. 2 hónap Angliában?
- A helyzetem nem túl egyszerű... Repülőjegyet. Repülőjegyet kaptam. 
- Ahhoz képest, hogy tizenhat éves vagyok, nem egészen tanultam meg a dolgokat a helyén kezelni... 
- Annyira jó volt Budapest utcáin a kissé csípős novemberi levegőben beszélgetni Ninával... Ez fog legjobban hiányozni.


 Suli után már az utolsó simításokat végeztem az induláshoz szükséges cuccok összekészítésében. Annyira fura érzés 'elköltözni'... Két hónapot fogok eltölteni totál idegen környezetben, némi nyelvtudással, viszont senkit (a rokonaimon kívül) nem fogok ismerni. Hogyan szerzek majd barátokat, vajon a szomszédokat mennyire tudom majd kikészíteni, lesz-e sok jó fej kóbor kutyus, mint itthon, s a többi, s a többi? Mindenesetre áthívtam legjobb barátnőmet, így legalább kicsit több információm lesz a külföldi életről (bár még ő sem volt Londonban, de néhány brit várost már bejárt), szokásokról, hagyományokról, egy-két szleng kifejezést is a fejembe ver, aztán nagy levegőőőőőőőőőőőőőőő... Go to London!

*később

 - Igazából nincs semmi lényeges, csak élvezned kell pillanatokat, az éttermeket, az ételek ízét, de le merem fogadni, hogy anorexiásan jössz majd haza, mert az angol konyha rémes, legalábbis szerintem, de mondom: a kilátás, az épületek, az emberek... Fantasztikusak! Kedvesek, aranyosak, barátságosak, segítőkészek, de ezt az 1D Youtube videókból láthattad... Szórakozz jól, légy közvetlen, de szerény meg kissé visszahúzódó, mosolyogj, de ne túlzottan, légy ott a fontos eseményeken, de ne légy tolakodó... Röviden: hozd a formád: Keep calm and have fun! Ez csak egy utazás, kirándulás vagy hívd aminek akarod, odaköltözöl, légy boldog, elégedett... Ezt nem lehet elmondani! Tapasztalj! - a híján kiselőadást lazán kipengette a kisujjából, mintha a szomszédba ugranék át egy köcsög tejért vagy mit tudom én.
Neki ez természetes, de nem akarom elrontani ezt az egészet.
- Igazad van. Az egészet túlspirázom. Felesleges. IZGULOOOOOOOK!- néztem Ninára önfeledten boldogan.
- De nem kell! -nyugtatgatott.- Viszont gyorsan elrepült az idő mennem kell, lassan kilenc óra. Holnap akkor tíz körül itt vagyunk és felviszünk a reptérre. Kellemes utolsó éjszakát az ágyadban idén! -kacsintott, majd lement felöltözni, ahova én is elkísértem.
- Ne szórakozz velem! A gondolatától is rosszul vagyok.
- London gondolatától? Ha szeretnéd felhasználom a repjegyed... 
- Álmodozz királylány! -mosolyogtam. - Három nap után unni fogom magam. Kár, hogy nem jöhetsz -biggyesztettem le szám szélét.
- Tuti fogsz találni valami barátságos emberi lényt... Elvégre Európa egyik országába mész, és nem a Marsra, sőt! Londont sem szálták meg UFO-k vagy hasonlók. -tréfálkozva mosolygott, közben felemelte táskáját- Akkor holnap! Szia, jó éjszakát! -megöleltük egymást. A gimiben mi vagyunk az egyetlenek, akik búcsúzásuk vagy találkozásuk alkalmával nem puszilgatják össze-vissza a másikat. Nina utoljára Bélát, a kutyámat, emberek közül pedig a volt barátját puszilta meg, de ehhez semmi köze. Mi barátok vagyunk, nem pedig házaspár.
- Rendi, akkor holnap. Szia! -ezzel becsuktam az ajtót, majd szomorúan döltem neki. 
Elmegyek. Világot fogok látni. Pontosabb a világ egy részét. A világ legjobb részét. Kár, hogy ez áldozatokkal jár. Hiányozni fog sok minden, de ha jobban belegondolok, akkor minden vég valami új kezdete. 
 Összedobtam egy gyümölcssalátát, majd futólépésben visszatértem szobám olykor búskomor falai közé, precízen összehajtogatott takarómmal befedett ágyam tetejére vetettem hasra  magam, bekapcsoltam a TV-m és egy krimi közben elmajszolgattam az általam készített finomságot.
- Sziasztok! -hallottam Anna vidám hangját a bejárattól. 
Befejeztem a nasimat, levittem a tálat és kivételesen normális voltam.
- Szia! -dobtam az eszközöket a mosogatóba- Milyen napod volt?
- Elég fárasztó... Sok vendég jött be, a legtöbb pedig eléggé határozatlan, bizonytalan volt, hol kapcsolódjon ki párjával, családjával, barátaival. Nem értem, miért nem lehet itthon tölteni a karácsonyi ünnepeket. -nevelőanyám ugyanis egy utazó iroda lelkes alkalmazottja. 
- Az nem túl jó. Akkor pihenj le! 
- Inkább neked kéne minnél előbb takarodót fújni, ha a holnapi napod nem akarod pokróc hangulatban tölteni. Hétkor megyek, felébresztelek. Álmodj szépeket!
- Te is -majd elindultam zuhanyozni.
Fél tizenegy is elmúlt, mire mindennel végeztem, mégsem tudtam aludni, gondolatok sokasága vert fel újra meg újra. Körülbelül másfél óra után a More Than This nyugodt dallama ellen már feladták a küzdelmet és tudatalattim sejtelmes világába kerültem.


Másnap


- Jó reggelt, ébresztő! Hagytam még fél órát látva, mennyire aszott vagy -keltett Anna mosolygós, barátságos, kicsit anyai hangja.
- Máris? -nyújtózkodok felfelé, nyitom ki szinte összeragadt szemeimet. 
- Aludhatsz, ha nem akarsz elmenni innen jó messze... -erre kipattantam ágyamból, amin a pótanyám jót nevetett (bár szerintem fele ennyire nem volt vicces).
Kitereltem kezemmel a szobámból, elmentem zuhanyozni, felöltöztem, szépen megfésülködtem, feldobtam magam egy kevés szemceruzával, kicsit besütöttem a hajam, háromnegyed óra múlva már az étkező asztalnál ültem és kivételesen hárman fogyasztottuk el utolsó idei közös reggelinket. 
- Majd csinálj fotókat, meg hozz valami ajándékot! -figyelmeztetett Dávid.
- Mire gondoltál?
- Van pár ötletem -keresgélt zsebében, majd egy nyolc-kilenc centis listát nyújtott át nekem. Rögtön olvastam.
- Na nehogy már gördeszkás cuccokra fogom költeni a zsebpénzem?! -néztem rá.
- Nem is a sajátod... -majd tizenötezer forintot adott hozzá.
- Ezzel sokra fogok menni -válaszoltam ironikusan.
- Azt hiszem vagy már olyan nagy lány, hogy el tudja menni egy valutaváltóba és szépen elkérd fontban...
- Ha megmondod mikor...
- Dávid, Belláért tizenöt perc múlva jönnek Nináék, nem lesz ideje -szólt közbe Anna.
- Ja... Úgy más -visszahúzta a pénzt.- Majd postázom.
- Majd megveszem -hangom kissé diadalittas volt.
- Na akkor ha befejeztétek a vitatkozást lehozhatjátok a bőröndöket, táskákat, meg a többit.
- Köszi a reggelit! -pakoltam el, majd indultam az első csomagért.
- Me too / Én is/- válaszolta sietős hangon, angolos hangulatban, aztán utánam jött.
- Melyikeket vigyem le? -kérdezi, amint felért. A két legnehezebbet adtam a kezeibe.
- Az igen!
- Mi van, már nem akkora a szád? A szauna leizzasztotta az izmaidat vagy maguktól szívódtak fel? -vetem oda neki kicsit lenézően.
- Kíváncsi lennék te mit szólnál, ha neked adnám.
- Szerencsére én nem hívom magam súlyemelő bajnoknak -és máris eggyel a kezemben lefelé vettem az irányt.
Épp időben végeztünk, ugyanis Nináék Zafirája állt meg a házunk előtt.
- Sziaaaaaaaaa! -nyújtotta el végét barátnőm miközben sprintelt felém és karjaimba vetette magát.
- Szia! -mondom kicsit kuncogva.
- Hogy érzed magad? -velem szemben szorongatja a kezeim. Bratyó meg Anna pakolja a csomagjaimat. Nem sok, nem is annyira nehéz... Csak majdnem sérvet kapott a tesóm.
- Eszméletlenül! -ujjongtam. - Alig bírtam elaludni!
- Akkor épp itt az idő! Beszállás gráciák! -mondja Beatrix, a majdnem anyukám. Sajátjaként tekint rám, pedig csak a lánya best friendje vagyok.
Odafordultam Annához.
- Nagyon szépen köszönöm, és... -felnéztem a földről- Ne haragudj kérlek!
- Jajj, dehogy haragszom! Örülök, hogy örülsz -majd megölelt, amiből viszonylag gyorsan ki is bontakoztam.
- Kellemes utazást! 
- Köszi Dave! -és a kocsi ajtaja zárult.
- Kössétek be magatokat. Indulás! -a motor beindult, ellentétben a vérkeringésem befagyott, Nina pedig kicsattanóan boldogan pillantgatott felém.
- Na, most izgulsz?
- Nálad nem jobban -nevettem rá.
 Háromnegyed órába telt amíg odaértünk? Majdnem... Hatalmas volt a forgalom, mindenki dudált össze-vissza, a sorok legtöbbször befagytak, Bea idegesen kocogtatta a könyöktámasztót, totál káosz volt Budapest szombaton. Szerencsére még tíz előtt elindultunk, így még tizenegy előtt odaértünk a reptérre.
- Mindened meg van? Semmit nem hagytál otthon?- kérdezi barátnőm aggodalmasan.
- Igen, persze. Vagyis...
- Ne. Mi az?
- Most foglak itthon hagyni -mosolyogtam szokásos átverős hangomon.
- Honnan tudod? -nevetett.
- Micsoda?
- Jó, csak vicceltem.
- Londonba gép 5 perc múlva indul. Kérjük, foglalják el helyeiket, köszönjük! -hallatszott a hangszórókból
- Akkor búcsúzok. -biggyesztetettem le szám szélét- Légy jó, estefelé Skypolunk, majd hívlak.
- Rendben van. Kellemes utazást és ismered a mondást: Csak vidáman! -kuncogtunk.
- Szia, szép napot! Még valami: puszilom a nővéredet is, meg nagyon sajnálom, hogy nem tudok elmenni -szomorodtam el.
- Áhh szót sem érdemel! Érezd jól magad, puszi szia.
- Én is minden jót kívánok, hívj fel ha odaértél! Szép napot! -nyomott csókot az arcomra Bea.
- Persze, mindenképp.
 Végül elhagytam őket, még integettem egyet, majd eltűntem. 
 Elfoglaltam első osztályon a helyem a gépen. Lassan emelkedett a levegőbe utasaival (meg a vérnyomásommal), liftezett a gyomrom, szívem őrült ritmust vert, amit egy stuardess is észrevett.
- Üdvözöljük! Tudok szolgálni valamivel? Ital, étel? Mondja, jól érzi magát?
- Igen, köszönöm, remélem minden rendben. -mosolyogtan riadtan- Egy narancslevet megköszönnék.
- Rögtön hozom -lelépett.
Még pár óra utazás és megérkezünk Londonbaaa!!!! Felejthetetlen élmény lesz! So.... GO TO ENGLAND! ♥
                                                                                      

V./3.

V./3.
 Sziasztok! A sok lecke miatt most tudtam hozni a következő részt. Remélem tetszeni fog és ha így van, iratkozzatok fel, kommentáljatok, meg persze 'like'-oljátok a részeket a bloggal együtt ;) 
Jó szórakozást, kellemes olvasást kívánok:

                                                                                                                                    Viky

 A csütörtököt szerencsére megkaptuk szünetnek, mert az elsősöknek valami gólya-party lesz... Mindenesetre az ilyeneket mindig díjazom, hiszen ha nem kell hatkor kelve kapkodnom, majd beesnem az első órára, szenvedni körülbelül négyig, aztán hazajönni, megint tanulni és nap végén hullafáradtan bedőlni az ágyamba, tökéletesen telik egy napom (persze most még ez a Ninás dolog is....). Így aztán bónusz-napomat kihasználva, elmentem kutyát sétáltatni, bevásároltam, megírtam a leckém, olvastam éééééés!
 Elvégeztem minden fontos dolgomat, még volt több, mint nyolc szabad órám, úgyhogy elkezdtem összeírni, mi fog kelleni a Londonban tartózkodásomhoz. Újra- újra és újra átgondoltam minden egyes részletét: cipő, ruha, tisztálkodási szerek, gyógyszerek, de tök feleslegesnek tartottam az erre pocsékolt energiát, ugyanis 1,5-2 óra utazást repülővel csak kibírok kaja meg hasonlók nélkül, aztán pedig az Isten szerelmére! Londonba megyek vagy mégis hova! Álomvilágban pedig nem csak a szükséges dolgok fellelhetők egy-egy üzletben... Úgy gondolom, több pénzt, mint cuccot kéne vinnem... Álomvilágban az embereknek az is van... Kár, hogy Magyarország lakosa vagyok.
 Előhúztam szekrényem mélyéről az óriási bőröndömet, majd gardróbom ajtóit kitárva kezdtem válogatni szerény gönceim kupacából. 
- Ez sem jó, ez is régi, kiment a divatból...- dobáltam hol az ágyamra, hol a földre pólóim sorát, hangosan gondolkozva.
 Határozott kopogás hallatszott lentről. Először azt hittem, csak képzelődök, de mikor másodszor is megismétlődött leszaladtam, kinyitottam a bejárati ajtót.
- Szia!- legnagyobb meglepetésemre drágalátos barátnőm állt a küszöb túloldalán lehajtott, nem túl vidám fejjel.
- Hello -válaszoltam barátságtalanul- mit szeretnél?
- Beljebb engedsz, kérlek?- látszólag zavarban volt, én pedig kicsit összeszedtem magam.
- Ja... Igen, persze, gyere csak be. - félreálltam az útból. Átlépett az én oldalamra, illedelmesen lábat törölt. Ajtó zárult,egy ügyes mozdulattal a  kulcsot a kulcstartótálba hajítottam és Ninára néztem.
- Ahhoz képest, hogy tizenhat éves vagyok, a dolgokat nem egészen tanultam meg a helyén kezelni... Remélem érted mire gondolok.- a megbánás, az őszinteség halvány rezdülései mind a tekintetében, mind az arcvonásaiban megmutatkoztak.
- Igen, azt hiszem.
- Elég gyerekes dolog volt csak azért haragudni Rád... Pontosabban az a baj, hogy nem is Rád haragudtam, meg nem is Annára... Na jó, lehet Rá egy kicsit... Vagy nagyon... Viszont ami tényleg bosszantott és nem tudtam megemészteni, az a tény, hogy nem jöhetsz... Nem tudsz jönni.... Bár, ha tényként kezdtem el, akkor folytatom így: nem jössz el a koncertre, na ezt életem legnehezebb dolga volt felfogni. Aztán amikor becsöngettek, egész órán foglalkoztatott a legeslegjobb barátnőm elvesztése időkre-aminek nem tudjuk a hosszát-, az egyedüllét az unalom. 
- Nina... 
- Rajtad kívül nincs túl sok barátom, akiben tényleg megbízok, van közös témám, szívesen töltöm vele az időt, s a többi, s a többi. Fogalmam sincs, mit fogok kezdeni nélküled. Nem lesz aki a szürke hétköznapokat élénk színűvé varázsolja, akivel elkéssünk órákról, akivel együtt töltsem a délutánt vagy éppen -kicsit lelassította mondanivalóját és játékos, üveges tekintete felidézte a millió közös pillanatunkat- elmenjek vele egy One Direction koncertre...
- Nina... -próbálkoztam újra.
- Csak arra akartam kilyukadni, hogy soha, de soha az életben nem lesz olyan -megcsuklott a hangja-, de olyan legjobb barátnőm, akit a másik felemnek tekintek és a testvéremként nézek rá. Kérlek ne haragudj! Tudom mennyire szörnyen viselkedtem, gyerekes voltam, a helyzetet se tudtam kezelni, de nincsenek rá szavak, mennyire sokat jelent nekem a barátságod. -odaszaladt hozzám, szorosan magához ölelt. Az egész helyzet olyan megható volt, soha nem csinált ilyet, meg persze sírni se nagyon láttam még. Könnyeimmel küszködve gondolkodtam én is: életem eddigi 17 éve alatt egyetlenegy barátnőm volt, mégpedig ő. 
- Nina, dehogy haragszom... -engedtem ölelésemből- Mégis annyira meglepett, hogy a második óra után ahelyett, hogy megbeszéltük volna, Te fogtad magad, leléptél. Én is hibás vagyok valamilyen szinten, nem közöltem azonnal miután megtudtam - bár nem értettem teljes mértékben egyet önmagammal, hiszen mindjárt másnap elmondtam neki, így viszont jobban hangzott-, de ez olyan, ami nem netes vagy telefonos téma. Itt látnod kellett az arcomat, hallanod a hangomat, szóval elég "kényes" volt. Ezen kívül van még valami, ami jobb a helyzetünknek, ugyanis reggel, miután felébredtem, megnéztem újra a levelet, amit Nénikémtől kaptam. Nem több, nem kevesebb, mindössze két hosszú hónapról van szó. -hangomon már nem lehetett érezni a meghatódottságot, úgy beszéltem vele, mint egy óvodással, ő pedig értelmes, mélybarna szemeivel úgy is nézett rám.
- Két hónap? -húzta magasra szemöldökét és nagyokat szippantott.
- Bizony, két hónap. -bólogattam fejemmel.- Januárban itthon is leszek.
- De... Hát az nem is olyan elmondhatatlanul sok. 
- Így igaz.
- Akkor nincs harag? -bizonytalan szemei szinte könyörögtek.
- Teljesen tanácstalan vagyok... - a dolgozószoba ajtaja felé néztem, próbáltam visszafojtani nevetésemet, mégsem lett teljesen tökéletes.
- M-mármint? -a rémület... tehetséges festő pingálta az arcára.
- Mármint, hogy a sok ramaty ruhám közül melyik olyan, ami felvehető LONDONBA. -és huncutul mosolyogtam.
- Hát... Azt hiszem csak egy módon deríthetünk fényt eme titokra. -a megszokott közvetlenségével lehajította cipőit a lépcső alá, kabátját felakasztotta a fogasra, majd elindult az emelet felé. - Segítek kiválogatni. -kacsintott.
 Követtem, majd mikor egyszerre beléptünk a szobámba kisebb rémület fogta el a rumli láttán. Igen... Ilyen amikor válogatok.
- Te meg mit csináltál?
- Ömm... Hát én próbáltam összeszedni mindent, amire szükségem lehet.
- Szóval egy se tetszik?
- Azt hiszem... -válaszoltam félénken.
- Most mondanám, hogy lépjünk le egy plázába vásárolni, ha a pénzed nem kéne az útra... Viszont! Ha nem élsz a tőlem kapott meglepetéssel... Irány az Aréna Pláza! Csak szerzünk be neked egy-két fölsőt, nadrágot amiben elrepülsz odáig aztán kint majd úgyis sokkal, de sokkal szuperebb szerkók lesznek, mint itt! Boldog szülinapooooooot!
- Ebbe nem megyek bele. Már megvettétek a jegyeket...
- Dugulj el! - fenyegetett barátságosan. - A jegyeket újságba beküldött képpel nyerte. Semmibe nem került (csak természetesen a postaköltség). Az út lesz pénz és ha nem jössz nincs mit kifizetned. -rágta számba.
- Hát... Valóigaz... De...
- Nincs de! Mi de?
- De akkor miért állunk még a szobám közepén? - vigyorogtam, majd székem támlájáról lekaptam a dzsekimet és nyargaltam lefelé.
- Csajszi... - gondolkodott hangosan és már a földszinten is voltunk. Rájöttem, sokkal jobb közvetlennek lenni azzal akit a legjobban szeretünk. Sokkal kevesebbet kell aggódnod amiatt, hogy mikor csúszik ki valami olyan, amit nem egészen akartál neki elmondani, vagy éppen megsérteni (például egy ilyen helyzet alkalmával, mint ami az elmúlt 5 percben történt. Nina most megsértődhetett volna, de már évek óta ismerjük egymást és a reakcióinkat is (általában nem úgy, mint tegnap amikor nem tudtam mi lesz).
 Pillanatok múlva már sétálgattunk Budapest utcáin, felpattantunk egy buszra, egy metróra és élveztük, amíg még lehetett. Annyira jó volt a kissé csípős novemberi levegőben beszélgetni vele... Ez fog a legjobban hiányozni. Tényleg olyan, mintha a tesóm lenne, sőt! Szerintem helyettesíti a bátyám. Kitárgyaltunk mindent ami mostanában történt Louissal, Niallel, Harryvel, Zaynnel, Liammel, a barátnőikkel és persze a családjukkal is.
 Mikor már bezárt minden üzlet amiben vásároltunk/ vásárolni akartunk, kifosztottuk a legújabb készletet, hazafelé beugrottunk egy gyorskajáldába megvacsiztunk, ezzel pedig egy őrületes napot zárva. Mi történik, ha két Directioner meglátja a Claire's-t? Igen, azt hiszem értitek. Sikítozva futottunk a bolt felé embertömegeken átvágva magunkat, majd mikor odaértünk, megálltunk A Fallal szembe és csak néztük a sok-sok tárgyat, mint a kisgyerekek, akiknek édesanyjuk mesél. Az érett 16-17 éves "nagylányok"... 25-30 perc után kijöttünk. Az emberek hatalmas pillantásokat vetettek ránk, komolyan olyanok lehettünk, mint a szanatóriumból szabadult elmebetegek... Nem baj... Szokjanak hozzá! Még jövünk egy párszor!
 Otthon Bélusra, a csivavára, felpróbáltam a kabátkát amit vettünk neki, visszarámoltam a szekrényembe a kupacot amit széthajigáltam, lezuhanyoztam, fogat mostam és kimerülten csapódtam takaróm és puha matracom közé. Holnap péntek!

V./2.

V./2.

 A suliba vezető út rémesen telt. Komolyan, nem tudtam milyen reakcióra számítsak Ninától. A pozitív és negatív gondolatok közt őrlődve néztem ki a vízcseppes ablakon. Minden perc óráknak tűnt, a türelmetlenségem egyre fokozódott, kezem remegett, a víz levert. Ennyire még életemben nem paráztam (a föci dogáktól sem, ez pedig hatalmas teljesítmény). Hagytam, hogy a ritmus, a zene más merre sodorjon. A végén már London utcáin sétáltam kézen fogva életem szerelmével. Az egész annyira tökéletesnek tűnt, minden pillanatot valóságként éltem meg. 

Kedvenc ébren-álmodásomból csak a leszállásjelző kiállhatatlan sikítása ébresztett fel. Ezt nem hiszem el! Tovább mentem egy megállóval! Mindenesetre leszálltam és odasétáltam a legközelebbi menetrendhez. Gondolkodj pozitívan! Ennél rosszabb már úgy se lehet! Egy óra múlva jön a legközelebbi járat. Szépen leülök a csövekre, megvárom. Az eső csendben hulldogált, cseppenként itta be a hajam. Zene hű társként segített a várakozásom magányában, így gyorsabban telt az idő.

 Mikor már végre beértem a suliba, még javában tartott a történelem óra. Csak "hangyányit" éreztem magam kellemetlenül, amikor csurom vizesen, ázott dzsekiben, naciban beléptem a terembe. 

- Hát maga, hol járt?- kérdezi meglepődötten a tanárnő.

- Ne tessék haragudni, későn szálltam le a buszról és ez volt a következő járat. - hajtom le elszégyellve fejem. Nem kicsit volt gáz, ahogyan csepegett a hajamból a víz, az osztálytársaim egytől egyig rám bámultak.

- És esik kint... egy "kicsit". Üljön le a helyére, folytatjuk tovább az órát.

Én pedig azt a negyed óra/ tíz percet vacogva az átázott gönceimben dekkoltam végig.

 Töri után elmentem kicsit megszárítkozni. A technika hajszárítóját igénybe véve lestoppoltam a női mosdó egyetlen konnektorját.

- Kicsit jobb lett. - jött be mosolyogva Nina.

 Leplezhetetlen zavaromban csak felhúztam szájam szegleteit és ijedten néztem rá.

- Igen, azt hiszem.- és pillantásomat csak úgy elkaptam a sötétbarna szemei öléből.

- Valami baj van?- kérdezi értetlenül viselkedésemre reagálva.

Őszintén: fogalmam sem volt mit fogok csinálni. Mondjak el mindent elejétől  a végéig vagy zárjam le az egészet egy 'semmi'-vel? Azt hiszem, a legrosszabb, amit tehetek, az utolsó. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, az idő sürget, ha már végre adódik alkalom, használd ki!

 Kikapcsoltam az eszközt és Nina felé fordultam. Egész más színben láttam a világot szárazon, szóval neki kezdtem mondanivalómnak. Szerencsére csak ketten voltunk.

- Az a helyzet...- kezemmel közben idegesen, ütemesen csapkodom a mellettem levő pultot.

- Igen…?

- Szóval a helyzet... A helyzetem nem túl egyszerű...

- Jó, ezt eddig is tudtam. Ha már megint elkezdenéd, hogy...

- Nem, most kivételesen nem az... Tegnap mondtam... Pontosabban nem mondtam, pedig kérdezted, mit kaptam Annától... Na és emiatt nem könnyű a helyzetem.

- Jut eszembe... Rajongók könyve?- ilyen szemfelcsillanást még életemben nem láttam! Nem bírtam ki mosolygás nélkül.

- Elhoztam, elhoztam. - bólogattam megnyugtatóan.

- Na, de folytasd, folytasd! Már nagyon kíváncsi vagyok. Mit kaptál, ami "nem olyan egyszerű"?

- Repülőjegyet. Repülőjegyet kaptam. - hangomból hallhatóan nem egészen lelkesültem.

- Jujjjjj! Ez nagyon jó! És.. hova?

- Londonba. - és idegesen kapirgálok a földön lábammal. Bátortalanul nézek barátnőm szemébe.

- Nem! - csak "kicsit" lepődött meg, de nagyon boldog volt velem együtt, persze a következő pillanat mindenre rossz fényt vetett. - Mikor indulsz? És ez mégis miért nem egyszerű? Londonba mész csajszi, ez a lehető legjobb dolog, ami történhetett veled!

- Akkor most már érteni fogod: a gépem szombaton indul. Két nap múlva. - erős szemkontaktust tartottam.

- Micsoda? – csalódottság, szomorúság, szívfájdalom. Ezt éreztem egyetlen kérdésből. Nem akarom elveszíteni a legjobb barátnőm!

- Holnapután után. Szombaton. Nem tudom, mikor jövök vissza.

- De... Akkor mi lesz a koncerttel? - miért, miért kellett? Vissza akarom szívni minden egyes kimondott szavamat! Láttam üveges tekintetét amint rám mered, és nem akarja elhinni a történteket. A sokk hasonlóan jelentkezett, mint nálam, de neki sokkal rosszabb lesz. Itt hagyja a legjobb barátnője, akiben megbízott, aki átsegítette minden egyes nehéz pillanatán, erre egyről a kettőre lelép. A három éves gyereket sem dobnak úszógumi nélkül a mély vízbe, hiszen elsüllyed! Anna, ki akarod nyírni?

- Ez az a rész, ami nem egyszerű. Nagyon szépen köszönöm a meghívást, sajnos nem tudok vele élni. Kérlek ne haragudjatok! -megszólalt a becsöngetés. Kicsit sem örültem neki, még koránt sem fejeztem be. Így legalább lesz időm gondolkodni a történteken...

                                                                       *

 Egész nap nem szóltunk egymáshoz. Én próbálkoztam feldobni mindenféle témát, amin eddig mindketten jókat kacagtunk, de nem hatott rá semmi. Csak elfordult és úgy tett, mintha mi sem történt volna, annyi különbséggel, hogy tudomást sem vett rólam. Elment az osztály többi tagjával, akikhez az égadta világon semmilyen szálak nem kötik, elröhögcsélt velük, sőt! Látszólag tökéletesen kijöttek egymással. 

 Leültem az aula büféjének asztalához az utolsó szünetben. Új könyvem olvasására próbáltam koncentrálni egy sajtos pogácsa majszolgatása közben, de képtelen voltam. Gondolkoztam. Összegezve az eddig történteket: nem beszél velem a legjobb barátnőm a nevelőanyám „jó akarásából” kifolyólag, szóval gyakorlatilag halálra unom magam 17 évesen. Se pasim, se egy értelmes emberi lény a környezetemben és egy csomó megoldatlan problémámat hátrahagyva két nap múlva lelépek Londonba, ahol folytatom az itthon elkezdett tétlenkedésemet. No probléma! Túl fogom élni! Valahogy...












~ Köszönöm szépen türelmeteket, megértéseteket és remélem, hogy tetszett a rész :)