V./3.
Sziasztok! A sok lecke miatt most tudtam hozni a következő részt. Remélem tetszeni fog és ha így van, iratkozzatok fel, kommentáljatok, meg persze 'like'-oljátok a részeket a bloggal együtt ;)
Jó szórakozást, kellemes olvasást kívánok:
Viky
A csütörtököt szerencsére megkaptuk szünetnek, mert az elsősöknek valami gólya-party lesz... Mindenesetre az ilyeneket mindig díjazom, hiszen ha nem kell hatkor kelve kapkodnom, majd beesnem az első órára, szenvedni körülbelül négyig, aztán hazajönni, megint tanulni és nap végén hullafáradtan bedőlni az ágyamba, tökéletesen telik egy napom (persze most még ez a Ninás dolog is....). Így aztán bónusz-napomat kihasználva, elmentem kutyát sétáltatni, bevásároltam, megírtam a leckém, olvastam éééééés!
Elvégeztem minden fontos dolgomat, még volt több, mint nyolc szabad órám, úgyhogy elkezdtem összeírni, mi fog kelleni a Londonban tartózkodásomhoz. Újra- újra és újra átgondoltam minden egyes részletét: cipő, ruha, tisztálkodási szerek, gyógyszerek, de tök feleslegesnek tartottam az erre pocsékolt energiát, ugyanis 1,5-2 óra utazást repülővel csak kibírok kaja meg hasonlók nélkül, aztán pedig az Isten szerelmére! Londonba megyek vagy mégis hova! Álomvilágban pedig nem csak a szükséges dolgok fellelhetők egy-egy üzletben... Úgy gondolom, több pénzt, mint cuccot kéne vinnem... Álomvilágban az embereknek az is van... Kár, hogy Magyarország lakosa vagyok.
Előhúztam szekrényem mélyéről az óriási bőröndömet, majd gardróbom ajtóit kitárva kezdtem válogatni szerény gönceim kupacából.
- Ez sem jó, ez is régi, kiment a divatból...- dobáltam hol az ágyamra, hol a földre pólóim sorát, hangosan gondolkozva.
Határozott kopogás hallatszott lentről. Először azt hittem, csak képzelődök, de mikor másodszor is megismétlődött leszaladtam, kinyitottam a bejárati ajtót.
- Szia!- legnagyobb meglepetésemre drágalátos barátnőm állt a küszöb túloldalán lehajtott, nem túl vidám fejjel.
- Hello -válaszoltam barátságtalanul- mit szeretnél?
- Beljebb engedsz, kérlek?- látszólag zavarban volt, én pedig kicsit összeszedtem magam.
- Ja... Igen, persze, gyere csak be. - félreálltam az útból. Átlépett az én oldalamra, illedelmesen lábat törölt. Ajtó zárult,egy ügyes mozdulattal a kulcsot a kulcstartótálba hajítottam és Ninára néztem.
- Ahhoz képest, hogy tizenhat éves vagyok, a dolgokat nem egészen tanultam meg a helyén kezelni... Remélem érted mire gondolok.- a megbánás, az őszinteség halvány rezdülései mind a tekintetében, mind az arcvonásaiban megmutatkoztak.
- Igen, azt hiszem.
- Elég gyerekes dolog volt csak azért haragudni Rád... Pontosabban az a baj, hogy nem is Rád haragudtam, meg nem is Annára... Na jó, lehet Rá egy kicsit... Vagy nagyon... Viszont ami tényleg bosszantott és nem tudtam megemészteni, az a tény, hogy nem jöhetsz... Nem tudsz jönni.... Bár, ha tényként kezdtem el, akkor folytatom így: nem jössz el a koncertre, na ezt életem legnehezebb dolga volt felfogni. Aztán amikor becsöngettek, egész órán foglalkoztatott a legeslegjobb barátnőm elvesztése időkre-aminek nem tudjuk a hosszát-, az egyedüllét az unalom.
- Nina...
- Rajtad kívül nincs túl sok barátom, akiben tényleg megbízok, van közös témám, szívesen töltöm vele az időt, s a többi, s a többi. Fogalmam sincs, mit fogok kezdeni nélküled. Nem lesz aki a szürke hétköznapokat élénk színűvé varázsolja, akivel elkéssünk órákról, akivel együtt töltsem a délutánt vagy éppen -kicsit lelassította mondanivalóját és játékos, üveges tekintete felidézte a millió közös pillanatunkat- elmenjek vele egy One Direction koncertre...
- Nina... -próbálkoztam újra.
- Csak arra akartam kilyukadni, hogy soha, de soha az életben nem lesz olyan -megcsuklott a hangja-, de olyan legjobb barátnőm, akit a másik felemnek tekintek és a testvéremként nézek rá. Kérlek ne haragudj! Tudom mennyire szörnyen viselkedtem, gyerekes voltam, a helyzetet se tudtam kezelni, de nincsenek rá szavak, mennyire sokat jelent nekem a barátságod. -odaszaladt hozzám, szorosan magához ölelt. Az egész helyzet olyan megható volt, soha nem csinált ilyet, meg persze sírni se nagyon láttam még. Könnyeimmel küszködve gondolkodtam én is: életem eddigi 17 éve alatt egyetlenegy barátnőm volt, mégpedig ő.
- Nina, dehogy haragszom... -engedtem ölelésemből- Mégis annyira meglepett, hogy a második óra után ahelyett, hogy megbeszéltük volna, Te fogtad magad, leléptél. Én is hibás vagyok valamilyen szinten, nem közöltem azonnal miután megtudtam - bár nem értettem teljes mértékben egyet önmagammal, hiszen mindjárt másnap elmondtam neki, így viszont jobban hangzott-, de ez olyan, ami nem netes vagy telefonos téma. Itt látnod kellett az arcomat, hallanod a hangomat, szóval elég "kényes" volt. Ezen kívül van még valami, ami jobb a helyzetünknek, ugyanis reggel, miután felébredtem, megnéztem újra a levelet, amit Nénikémtől kaptam. Nem több, nem kevesebb, mindössze két hosszú hónapról van szó. -hangomon már nem lehetett érezni a meghatódottságot, úgy beszéltem vele, mint egy óvodással, ő pedig értelmes, mélybarna szemeivel úgy is nézett rám.
- Két hónap? -húzta magasra szemöldökét és nagyokat szippantott.
- Bizony, két hónap. -bólogattam fejemmel.- Januárban itthon is leszek.
- De... Hát az nem is olyan elmondhatatlanul sok.
- Így igaz.
- Akkor nincs harag? -bizonytalan szemei szinte könyörögtek.
- Teljesen tanácstalan vagyok... - a dolgozószoba ajtaja felé néztem, próbáltam visszafojtani nevetésemet, mégsem lett teljesen tökéletes.
- M-mármint? -a rémület... tehetséges festő pingálta az arcára.
- Mármint, hogy a sok ramaty ruhám közül melyik olyan, ami felvehető LONDONBA. -és huncutul mosolyogtam.
- Hát... Azt hiszem csak egy módon deríthetünk fényt eme titokra. -a megszokott közvetlenségével lehajította cipőit a lépcső alá, kabátját felakasztotta a fogasra, majd elindult az emelet felé. - Segítek kiválogatni. -kacsintott.
Követtem, majd mikor egyszerre beléptünk a szobámba kisebb rémület fogta el a rumli láttán. Igen... Ilyen amikor válogatok.
- Te meg mit csináltál?
- Ömm... Hát én próbáltam összeszedni mindent, amire szükségem lehet.
- Szóval egy se tetszik?
- Azt hiszem... -válaszoltam félénken.
- Most mondanám, hogy lépjünk le egy plázába vásárolni, ha a pénzed nem kéne az útra... Viszont! Ha nem élsz a tőlem kapott meglepetéssel... Irány az Aréna Pláza! Csak szerzünk be neked egy-két fölsőt, nadrágot amiben elrepülsz odáig aztán kint majd úgyis sokkal, de sokkal szuperebb szerkók lesznek, mint itt! Boldog szülinapooooooot!
- Ebbe nem megyek bele. Már megvettétek a jegyeket...
- Dugulj el! - fenyegetett barátságosan. - A jegyeket újságba beküldött képpel nyerte. Semmibe nem került (csak természetesen a postaköltség). Az út lesz pénz és ha nem jössz nincs mit kifizetned. -rágta számba.
- Hát... Valóigaz... De...
- Nincs de! Mi de?
- De akkor miért állunk még a szobám közepén? - vigyorogtam, majd székem támlájáról lekaptam a dzsekimet és nyargaltam lefelé.
- Csajszi... - gondolkodott hangosan és már a földszinten is voltunk. Rájöttem, sokkal jobb közvetlennek lenni azzal akit a legjobban szeretünk. Sokkal kevesebbet kell aggódnod amiatt, hogy mikor csúszik ki valami olyan, amit nem egészen akartál neki elmondani, vagy éppen megsérteni (például egy ilyen helyzet alkalmával, mint ami az elmúlt 5 percben történt. Nina most megsértődhetett volna, de már évek óta ismerjük egymást és a reakcióinkat is (általában nem úgy, mint tegnap amikor nem tudtam mi lesz).
Pillanatok múlva már sétálgattunk Budapest utcáin, felpattantunk egy buszra, egy metróra és élveztük, amíg még lehetett. Annyira jó volt a kissé csípős novemberi levegőben beszélgetni vele... Ez fog a legjobban hiányozni. Tényleg olyan, mintha a tesóm lenne, sőt! Szerintem helyettesíti a bátyám. Kitárgyaltunk mindent ami mostanában történt Louissal, Niallel, Harryvel, Zaynnel, Liammel, a barátnőikkel és persze a családjukkal is.
Mikor már bezárt minden üzlet amiben vásároltunk/ vásárolni akartunk, kifosztottuk a legújabb készletet, hazafelé beugrottunk egy gyorskajáldába megvacsiztunk, ezzel pedig egy őrületes napot zárva. Mi történik, ha két Directioner meglátja a Claire's-t? Igen, azt hiszem értitek. Sikítozva futottunk a bolt felé embertömegeken átvágva magunkat, majd mikor odaértünk, megálltunk A Fallal szembe és csak néztük a sok-sok tárgyat, mint a kisgyerekek, akiknek édesanyjuk mesél. Az érett 16-17 éves "nagylányok"... 25-30 perc után kijöttünk. Az emberek hatalmas pillantásokat vetettek ránk, komolyan olyanok lehettünk, mint a szanatóriumból szabadult elmebetegek... Nem baj... Szokjanak hozzá! Még jövünk egy párszor!
Otthon Bélusra, a csivavára, felpróbáltam a kabátkát amit vettünk neki, visszarámoltam a szekrényembe a kupacot amit széthajigáltam, lezuhanyoztam, fogat mostam és kimerülten csapódtam takaróm és puha matracom közé. Holnap péntek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése