VII.
Szép estét kedves Olvasóim! Komolyan el se hiszem, az egyre több és több oldalmegjelenítés, bíztató szavakat, gondolatokat, véleményeket, meg természetesen barátaim inspirációját, motivációját, nem is tudjátok milyen mértékben tunningolják a részeket! Nehéz elégszer megköszönni mindezt, nem találom az illő szavakat, de remélem az írásaim tükrözik halvány foltjait. Ha pedig péntek, akkor Bella életének egyik nagy fordulópontjába bele is kezdek! Kellemes olvasást kívánok! :)
Viky
- Welcome to London! -köszöntöttek nagynénimék.
- Steph néni! -szaladok oda hozzá és karjaiba vetem magam.
- Hogy telt az utazás? -ölel meg mosolyogva.
- Nem egészen bírom a repülést, tapasztalataim szerint... De amúgy jól. Nina barátnőmmel váltottunk egy-két SMS-t, szóval nem untam magam halálra.
- A lényeg, hogy itt vagy. Indulhatunk haza? -kérdezi miközben már a kijárat felé tartunk.
- És miújság Magyarországon? -már a kocsiban ülünk, Stephanie pedig indítja a motort.
- Ne tudd meg. A kormány... Jó mindegy. Tizenhét évesen meg tudnék oldani olyan problémákat, amikre ők nem képesek -akadtam ki egy kicsit.
- Ezt tudom... Magyarország alatt a bátyádat, Annát meg téged értettelek. Miújság veletek? -ennyire már ismertem, hogy tudjam mire akar kilyukadni. A szüleim halálára. Most komolyan, mit mondjak? Nem érdekel, az igazságot fogom kitálalni.
- A bátyám most hatalmas gördeszkafan lett, alig van otthon, mindig a barátjaival buliznak, vagy deszkáznak -meséltem, mintha egy lényeges pont lenne, amire ő tudámsul vevés képpen csak mosolygott.
- És Anna meg te?
Az ablak felé néztem. Arcomat nem túlságosan láthatta, jobb is volt. Nem akartam az itt töltött idő alatt még a gondolatáról sem hallani, hogy milyen a kapcsolatom Annával. Szépen átfésültem magamban a lényeget, amit majd szabaddá eresztek a számon.
- Minden rendben? -kérdezi nagynénim.
- Ja igen, persze -előre fordultam- csak elgondolkoztam. Hát nem tudom. Nincs egy imádnivaló kapcsolatunk, nem állok hozzá közel. A sajátjaként tekint rám, nekem meg ettől felfordul a gyomrom. Nem akarok, és nem is leszek vele jóba -mondtam kicsit gyerekesen.
- Miért? Miért baj az, hogy szeret? Neki soha nem lehetett és nem is lehet gyereke, miért kell ezt csinálnod? Ne hivatkozz a korodra, én is voltam tinédzser, tudom milyen, habár nekem feleennyire nem volt nehéz, de akkor se!
- Nem állt szándékomban. Én nem vagyok olyan, mint a többiek... Mások ennyi idősen bulizni járnak meg el a haverjaikkal, de nekem Ninán kívül nincs is barátom. Nem az zavar... Megértem az ő helyzetét is, de hagyjon már fel a nevetségesebbnél is nevetségesebb próbálkozásaival! Az anyukám meghalt, képes voltam tudomásul venni, hogy őt, apával együtt -tettem hozzá halkabban- már senki nem hozhatja vissza, a helyüket senki nem fogja betölteni, ahogyan ő sem. Ezzel csak mégjobban eltaszít magától, a szívemben pedig az az űr, a hatalmas kitöltetlen űr, ott fog maradni, amíg testemet vagy hamvaimat be nem zárják egy dobozba, a lelkem pedig nem távozik el az élők soraiból. Mindegy, most nem ezen van a hangsúly. Egyszerűen teljes egészemben menekülnék tőle, minden egyes szava tőrként hasít a szívembe, undorodom tőle. Ez ellen pedig senki nem tud, nem is fog változtatni -zártam le kis monológomat, makacs, rideg szavaimmal. A levegőt körülöttem még egy kandalló sem tudta volna megolvasztani, fagyos kifejezéseim erős nyomott hagytak.
- Kár, hogy így érzed -tömör, de az én szememben mégis egyetérő válasz érkezett.
- Én amúgy meg vagyok, igazából csak Béla kutyámat sajnáltam otthon hagyni, na meg persze a legjobb barátnőmet, akit a testvéremként szeretek.
- Nem is tudtam. Ennyire jóban vagytok?
- Igen... Bea, az anyukája tényleg olyan, mintha egyben az enyém is lenne, a nővérével meg nagyon jól el szoktunk szórakozni -felelevenítettem kedves emlékeimet a családdal kapcsolatban. Volt mit, az biztos.
Egy óra múlva fékezett az autó a tipikus brit sorház előtt. Nagyon szimpatikus volt: a bejárati ajtóhoz 2-3 fokos lépcső vezetett. A fal színe sötétbordó volt, piros színárnyalattal. Az ajtó mellett két nagyobb ablak: az egyik jobb, a másik bal oldalt, előtte (így egyben a lépcsőfokok mellett is) kerítéssel körbekerített egy-egy a párkányig nyúló örökzöld.
- Mennyire érzed otthon magad? -kérdezi Steph, miközben a motor még jár.
- Ööö -bátortalan arckifejezéssel.
- Tökéletes. Ne haragudj, most lehet mély vízbe doblak, de még be kell mennem dolgozni. Itthon hagyhatlak egyedül? Este nyolc körül már mindenki hazaér. Kaját találsz a gázon meg a hűtőben, tessék majd bekapni valamit! Ráérsz kipakolni a vendégszobába, de ha Anglia fővárosában nem találsz újdonságot, izgalmas elfoglaltságot, nyugodtan elkezdheted.
- Ez alatt mit értesz?
- A 'ha nem találsz elfoglaltságot' alatt? Ja, csak, hogy menj el nyugodtan bármerre a városban, nézz körül, az egyetlen kikötés: kilenc után már ne nagyon kószálj az utcákon. Nem mintha nem bíznék benned, de nem akarlak mindjárt első nap elhagyni. Kellemes délutánt! A csomagtartóból vidd be a bőröndjeidet légyszi! -utalt szándékára, valószínűleg már késésben volt.
- Neked is, jó munkát! -szállok ki a kocsiból- Stefi, még valami! Köszönöm! -nézek vissza, ő mosolygott rám, én pedig elemelt a holmimat, majd a kulccsal a kezemben támadtam meg a bejárat ajtó zárát.
Mikor beértem az előszobába, első pillanatban szóhoz sem jutottam. Táskáim (a kulccsal egyetemben) a földre zuhantak, én pedig néma csendben álldogáltam addig tartott helyzetemben, aztán arcomra 5 méteres vigyor ült ki és lassú léptekkel tartottam előre. Tőlem jobbra volt a gardrób, két méterrel arrébb bal oldalon besűrítve egy miniatűr spájz, megint jobbra egy nappali-étkező, velem szemben meg a konyha (az utóbbi kettő közt volt egy átjáró). Szerény véleményem szerint babaház jellegű volt, de el tudtam képzelni itt az életemet. Folytatva felfedezői tevékenységemet, vágtattam az emeletre felfelé, ahol négy szoba fogadott. Jobbról az első Stephanié (bár nénikém magyar, mindig angolosan hívom) és a férjéé, a középsőben senki nem lakott, csak a padlásra felvezető lépcső (tehát ez nem nagy kiterjedésű), a harmadik Cherylé, kizárásos alapon attól balra, a negyedik lett az enyém. Beléptem. Csodálom, azokat az elképesztő szomszédokat, akiknek szerintem meséltek a rokonaim érkezésemről, akik egy szó nélkül tűrték néma csöndben (ugyanis később sem jöttek át) a reakciómat, mert amikor a fal másik oldaláról is megpillantottam"szobámat" (ezentúl így fogom hívni), megláttam a francia ágyat, a fürdőszobát, a monumentális ruhásszekrényemet... A sikításomat szerintem még három utcával arrébb is lehetett hallani. Tényleg álomszerű volt.
Felcuccoltam, magamra kaptam a kabátomat és nyakamba vettem a várost. Hihetetlen! Szebb, mint képzeltem! Az ott keringő érzelmek, a fények, a hangulat a gyorséttermekben, az élet a boltokban... Teljesen rabul ejtett. Leültem egy padra, figyeltem, elemezgettem mindent, a hideg fuvallatok közepette kifejezetten jól esett. Akkor jöttem rá, mi is történik velem. Visszautasíthatatlan lehetőséget kapok az élettől, aminek csak jó oldala lehet...
Hazafelé mentem, lépéseim nem vettem túl sietősre, így is negyed kilencre voltam otthon, hisz nem néztem meg nevezetességeket, csak a város egy részét, a légkört, meg hasonlókat.
Halkan nyomtam le a kilincset, mikor beléptem, de hallottam, hogy Stephanie Tommal együtt tévéznek a nappaliban.
- Na hogy tetszett? -hajol ki a folyosóra.
- Kimondottan kellemes. Bár nem néztem meg nevezetességeket, az egész... Mámorító -meséltem a számomra lélegzetelállító tapasztalatokat, ő meg csak mosolygott kissé unottan. Persze, ez neki mindennapos, majd egy hónap múlva már nekem is az lesz.
- Örülsz?
- Hiányoznak kicsit az otthoniak, de semmi pénzért nem cserélnék. Ezerszer megköszönném, de félek, az is kevés lenne.
- Jól van, nem is kell. Menj zuhanyozni, aztán dobjunk be valami könnyűt!
- Nem vagyok éhes, köszönöm, már ettem, de zuhanyozni elmegyek.
- A szomszédok szerint már megtaláltad a szobádat, van fürdőd is -pirultam is rendesen, mint a vadszeder.
- Akkor majd érkezem -lépdeltem fel.
Zuhanyzás közben 1D-t hallgattam, szóval a telefonom üvöltött. Egyszer hallottam, amint szólítanak, épp végeztem, leállítottam a zenét, de nem ismétlődött a nevem, így csendben füleltem.
- Good night everyone! -csapta be lent az ajtót egy idegen hang.
- Cheryl? Hát te? -kérdezi Steph.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése