VIII.

VIII.

 Halihóó! Ugyan kissé lassan, de közeledünk a lényeghez!! Én már nagyon várom a srácok belépését, halmozódnak bennem az ötletek, szerencsére -számításaim szerint- egy-két rész múlva, már kedvemre írhatom. 
 Örömömre újra kénytelen vagyok ismételni magam; köszönöm az egyre bővülő látogatói köröm, (reményeim szerint) az őszinte véleményeiteket, a sok segìtséget, tanácsot, nem tudok pontos kifejezést adni rá, mennyit jelentenek/jelentetek nekem. (A fejléc továbbra is készül, remélem, minél hamarabb láthatjátok, és eredményes is lesz, ha már ilyen sok időt vesz igénybe.)
 Mikulás alkalmából hosszabb lett a VIII. rész, remélem tetszeni fog! Kellemes Mikulást és olvasást kívánok! :D

                                                                                       Viky

 - Hát én! Frednek most elég sokat kell majd utaznia a munkája miatt, én meg nem akartam New York unalmas fényeiben poshadni egyedül -bőröndje a földre zuhant, csak a kis retikülje, és egy sporttáska méretű táska maradt nála, sálát letekerte nyakából, majd a kabátjával együtt a fogasra akasztotta, sapkáját pedig annak ujjába gyűrte.
- Azért nem haragudtam volna, ha szólsz előtte. Semmi baj, félreértés ne essék, csak -lejjebb vitte a hangerőt, én pedig majd' leestem a lépcsőről, ugyanis másképp nem vettem volna ki a kommunikáció minden szavát- Bella lejött hozzánk két hónapra.
- Na és? -csattant nemtörődöm válasza, amihez szemöldökhúzás is társult.
- Lehet neked na és, de... -itt befejezte.
- De? De most igazam van, te pedig nem tudsz rá mit reagálni -koppant frappáns válasz-. Ennek az egész hisztidnek semmi értelme sincs -ő is épphogy suttogott-. Itt vagyunk mind a ketten, mi lenne ezzel a baj? Bella! -szólt fel nekem, jól hallhatóan.
 Óvatosan merészkedtem le az emeletről, összeszedtem szavaimat.
- Szia! Hogy vagy? -leértem a földszintre, Cher pedig egy termetes öleléssel fogadott.
- Jól, köszi. Főleg most, hogy kiszabadultam a szmog fogságából. El se tudom hinni, hogy vágyhatnak mások a Nagy Almába? Persze, egyszer el kell menni megnézni, ahogyan az emberek fejvesztve rohangálnak a pezsgő városi életben, de ott élni... Ch! Katasztrófa. London ahhoz képest kis vidéki idilli -elengedett, méregetőn rám nézett, majd témát váltott.
-Mekkorát nőttél mióta nem láttalak! Kész nő vagy! -ami nem csoda, ugyanis tizenkét év alatt az ember változik, nem keveset.
- Hát, az meglehet. Azért te sem panaszkodhatsz! Sokkal életvidámabbnak tűnsz, kész energiabomba! -szórakoztam kicsit, amin jót kacagott.
- Az után a két év után nem csodálom. A Johnnal tartó kapcsolatom totál leszívott. Fred mellett az életem móka, viccelődés, de ugyanakkor rendkívül komoly, mert ugye egy rendezvényszervezői iroda igazgatója, ő a tulajdonos, övé a felelősség. 
Elkezdett mocorogni, fújtatni valami unokanővérem táskájában.
- Ja igen, majd' elfelejtettem! Hoztam nektek meglepit! -indult a nappali felé, amikor hirtelen megfordult, és intézte hozzám szavait. -Neked is.
 Én csak értetlenkedő fejjel követtem.
 Amikor beléptünk a nappaliba, akkor esett le, hogy most járok először ebben a helyiségben. Elég érdekes volt a szoba, ugyanis trapéz alakja kicsit szokatlan volt számomra. A küszöbön áthaladva bal oldalon állt egy fotel, a jobbon egy kanapé, pontosan illesztve a falhoz. A fotellel szemben, a kanapé mellett LCD televízió kapaszkodott a rusztikus kandalló fölött. Ezektől balra, egy igen elegáns mahagóni színű tálalószekrény (kisebb, nem az az óriási, plafonig nyúló példány), az előtt sokkal, álldogál egy ebédlőasztal, enyhén a földig érő ablakokhoz paszírozva. Ha a fal kellemes narancsos-citromsárgás hatását, a napjainkbeli, halvány vajszínű szatén függönyt, meg a TV-t nem vennénk figyelembe, véleményem szerint kicsit ódivatúnak könyvelném el, de tökéletesen modernizálták. Ja! Az asztal az, amit kihagytam, a kandalló és a fotel között. Kicsike, otthonos, környezetbeillő, azt hiszem, el lehet képzelni. Mindegy is.
 Steph és férje a kanapén ültek.
- Akkor lássunk is hozzá -huppant le Cheryl a már nemrég említett fotelbe, bőröndjeit maga mellé, a retiküljét az asztalkára dobva, de különös módon a sporttáskát kellő óvatossággal helyezte le, nem pedig a megszokott huszonnégy évesek stílusával.
- Mihez? -érdeklődött nagynénikém.
- Hoztam sok-sok ruhát, azok még az előszobában vannak, de... -nyújtotta el a végét.
 Kíváncsian vártuk a folytatást.
- Anyu, ugye ez az a könyv, amire gondoltál? Tudod, a kedvenc íródtól, a Nemistudomkitől, mindenesetre ezek a kötetei nem kaphatók a hazai piacon -nyújtotta át a szóban forgó tárgyakat.
- Kedves tőled, hogy gondoltál rám. Jesszus! Ezek tényleg azok! -elemezgette kislányos lelkesedéssel.
 Bevallom, nem figyeltem mit kapott Bryan, a nagynéni férje. Egyre foglalkoztatott, honnan tudott unokatesóm az érkezésemről, ő is rántott ki folyamatosan hosszuló gondolatmenetem kavalkádjából.
- El ne aludjon kedvesem, önhöz értünk, ezt pedig azt hiszem, nem egyedül várja- márha így van.
- Természetesen igen, de igazán nem kellett volna -néztem rá kínos mosollyal.
- Légyszi ne tapintatoskodj! Képtelen leszek elviselni ezt két hónapon keresztül. 
- Jó, na. De miért nem egyedül? Kétlem, hogy Stephék is tövig rágnák a körmüket.
- Várj egy pillanatot, aztán rájössz -lenyúlt a karosszék mellé, pont oda, ahova gondosan lepakolta a sporttáskáját.
 Kérdő tekintetem pár pillanat múlva még erősebb arculatot öltött, amikor Cheryl kicipzárazta táskája tetejét, és...
- Jó estét kívánok! - szórakozott az abból előbújó kutyus fülével.
- Atyavilág! Kis ennivaló! -olvadoztam a fiatalnak tűnő Westie édes pofácskája láttán.
- Komolyabbra fordítva a szót: a jelenlegi fennállás szerint, nem csak most kellett elmennie Frednek munkaügyben-ugyanis ezért jöttem-hanem valószínűleg hónapokig tartó nomád életmódot fog folytatni (persze nem sátorokban lakik vagy hasonló, de költözködik), ahova én is vele tartok. Lényeg: kicsi kora óta gazdája vagyok Bobbynak, nagyon közel került a szívemhez, rengeteg közös emléket őrzünk és eléggé megkedvelt ő is (legalábbis azt hiszem). Nem szeretném eladni, mert az ember nem adja el a testvérét, nincs elég merszem menhelyre küldeni, ezért döntöttem végül elajándékozása mellett. Bella, neked szeretném adni drága öcsikémet. Okosabb, szeretnivalóbb Westie-t az életben nem találnál. Kérlek fogadd el tőlem! 
 Ellenállhatatlan volt a kis fehér fejecskéjén koromfeketén csillogó gombszemeivel, kidugta a piros kis nyelvét, úgy lihegett. 
 Nem voltam maximálisan biztos a döntésemben, de ha már egyszer így hozta a sors, akkor Stephaniéknek nem lehet ellenvetése (mert ugye a lányuké a kutya), Annának meg nincs joga beleszólni, különben is; az még két hónap.
- Gyere te, zsivány! -Bobby pedig az ölembe ugrott, simogatni kezdtem selymes szőrét a hátán.
- Nem tudod mennyire hálás vagyok! -szinte csepegtek behízelgő szavai.
- Nem tudod mennyire lehetsz hálás -forgattam ki az általa mondottat, ezzel új értelmet adva a mondatnak.
- Melyik gyerek ne szeretne egy édi, kis angyal kutyuskát...?
- Mondjuk, amelyik nem tizenhét éves és nem tudja mennyi felelősséggel jár.
- TIZENHÉT ÉVES VAGY? -hökkentettem meg.
- Azt hiszem egy hete.
- Boldog szülinapot! Látod, akkor tőlem őt kapod, így illetlenség lenne visszautasítani...
- Rendben, nem kell győzködni, különben is, kezdek megbarátkozni a gondolattal -bátorítóan mosolyogtam, bár erre jóval inkább nekem volt szükségem.
- Szuper! -csapta össze tenyereit a megkönnyebbüléstől.- Használati utasítás: napi egyszeri séta, nem felhízlalni, nem disznó, sok figyelem, elegendő víz, játék, tévézés esténként, ez itt a pokróca -nyomott a kezembe egy rongyoscskát- ezzel takargasd be, holnap kapsz kosarat is neki, abban alukálhat, hetente mosdasd meg egyszer, fésüld meg a szőrét, amúgy nem igényel sok gondoskodást -felelte elégedetten önmagával, szája hatalmas vigyorra húzódott.
- Valóban. Ezt írásba is adod? -nevettünk.
- Nem, komolyan nem. Igazából alapvető dolgok -válaszolta már nem szórakozottan.
- Ne hívd alapvető dolgoknak!
- Miért ne? -kerekedtek ki szemei.
- Mert öt nap alatt pusztult el hat halam, közvetlenül az után, hogy hozzám kerültek, pedig még frissek voltak -feleltem kissé csalódottan, ezt pedig kacaj követte.
- Lehet meggondolom még ezt a kutyás sztorit -ugratott Cheryl.
- Azért nem vagyok olyan rossz gazda... Még van egy teknősöm.
- Tényleg? Mióta? 
- Úgy körübelül két hete kaptam... -jóizűen nevetgélt, márha ezt annak lehet nevezni, ugyanis szegénykém majdnem megfulladt. Tessék. Mostmár lecsukhatnak, nem csak a háziállataimmal, hanem embertársaimmal is végzek... A pokolra jutok, az egyszer biztos.
- Mit kértek vacsorára? -kérdezte nagynénim.
- Mindegy... Csak ne hal legyen. Ezek után nincs gyomrom hozzá -húzta fintorraszáját a lány.
- Hmm... Rák? -fokoztam a hangulatot.
- Lányok, kicsit több komolyságot -mondta Stephie,mégha ő is jól mulatott egy-egy ütős beszólásunkon.
- Igen is, kapitány! Jelentem partközelben vagyunk! -ki hinné el, hogy tényleg huszonnégy?
- Akkor pirítós lesz...
- Fókával -gőzöm nincs honnan rukkoltam elő ezzel az ötlettel, hogy jött a témához, mindenesetre gyorsan vágtam bele mondatába.
- Majdnem.
- Mi? -szólaltunk meg egyszerre.
- Inkább megcsinálom a cézár salátát -hagyott fel próbálkozásaival, majd a konyha felé vette az irányt.
 Valóban nagyon íncsiklandó vacsorát fogyasztottunk el, még több humorral fűszerezve. Volt még egy közös filmezés aztán éjfél után haverommal, Bobbyval (aki időközben nyitott felém és felkísért a szobába) mély álomba szenderültünk, én a meleg paplanomban, ő pedig a hasamon. 



Másnap


- Jó reggelt Vietnám! -rontott be Cheryl nyolc óra körül a szobába, Bobby nyomban felugrott, összerezzent, majd nyugodtabban elfoglalta helyét a szőnyegen, az ágy mellett.
- Magának is. Az éjszaka folyamán átkereszteltek? -nyitogattam álmosan a szemeimet.
- Nem, csak még egy nevet kapott, Bella Vietnám -kaptam önelégült választ.
- Akkor már csak magácskának kell egyet kitalálnom, nincs igazam?
- De bizony, maximálisan. A kutyuskát pedig el kéne vinni egy körútra...
- Hiszen erre nem ismerek semmit -néztem fáradtan ártatlan szemekkel.
- Oh igazán? Gond egy szál se! Öltözzön főadmirális úr...
- Hölgy... -javítottam ki.
- Pszt! Ne most köss belém! Szóval öltözzön, indulunk kutyát sétáltatni! -bár tudtam volna én is legalább ekkora lelkesedéssel csapkodni az ő térdét, meg lerántani róla a takarót...
- De...
- Nincs de! Különben is; reggeli testmozgás mindenkinek jót tesz. Fél óra múlva vacsi, nincs lazsálás! -szögezte le, kirohant, majd hatalmas csattanással becsukta az ajtót és már csak tompán hallottam a kint folyó beszélgetést, amint Stephanie rászól lányára, ő pedig, mint kerge zerge a hegyoldalon spurizik be zugába.
- Hu-ha -szótagoltam Bobbynak, akivel értetlenül néztünk egymásra. -Fene se érti.
 Zuhanyoztam, összekészültem, rendberaktam az ágyam és intettem kutyusomnak.
- Menjünk öcsi -ő pedig felpattant a szőnyegről és előkelően kisétált.
- A királylány felébredt! -tapsikolt nevetségesen unokatesóm.
- Aki az előbb még admirális volt... -kuncogtam.
- Jó, na. Változnak az idők, vele változok én is, más...
- Csak ne folytasd, mert vagy hazáig, vagy az emeletig sprintelek, ahol aztán bent maradok délutánig -vetettem véget dudorászásának.
- Oksi, kussolok... 
 Gyorsan megreggeliztünk, és nyolckor már teljes felszerelésünkben virítottunk a fagyasztó levegőn.
- Trendi, jégkockával végigvonulni az utcán? -intéztem hozzá a kérdést, amint kiléptünk a házból.
- De még mennyire! Ha sietünk, nem fázunk.
- Ha sietünk elfáradunk, leülünk, és odafagyunk.
- Ha sietünk elfáradunk, és elindulunk haza, ok?
- Rendben -és a bejárat felé tartottam.
- Ne légy tunya, gyere már! Komolyan itt akarod hagyni Bobby-t velem? 
- Ne kezd ezt!
 Bociszemekkel néztek rám mindeketten, ezzel hatást gyakorolva rám, megfordultam, zsebrevágtam a kezem, majd mondtam:
- Jobbra megyünk -amire lépéseimből is következtetni lehetett..
- Ácsi, ácsi! És a kutyád? -nyújtotta felém a pórázt.
- He? -hirtelen nem tudtam mit mondani.
- Te sétáltatod...
 Kikaptam a kezéből és kicsit morcosan, de végre elindultam, amiért nagyon büszke volt rám Cheryl.
 Már több, mint fél órája sétáltunk, amikor nem éreztem a kezeimet.
- Fázol? -kérdezi meglepődve.
- Egy kicsit -válaszoltam, mire kirázott a hideg.
- Akkor megyünk haza.
- Benne vagyok -díjaztam e fenomenális ötletét.
 Sarkon fordultunk, amikor hatalmas sikításra lettem figyelmes. Visszenéztem. Egy csapat lány szaladt fiúk után. -Milyen elmebeteg banda -gondoltam magamban, ez pedig valószínűleg az arcomra is kiült, ugyanis a társaságom harmadát alkotó hölgyemény választ is adott.
- Ez erre mifelénk eléggé megszokott -veregette meg a vállam.
- Miért, mégis kik ezek? -kis lenézés volt a hangomban.
- A fiúk az 1D-ből -felcsillant a szemem-.Nézd, most tuszkolják a testőrök az egyiket a kocsijukba! -és valóban. Niall kínos mosolygása a szívemig hatolt. Egyszerűen rémes volt ezt látni. Rohanva menekültek a rajongók elől! Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha meg is tudják őket kaparintani. Félelem fogott el. Rettegtem. Kezem, lábam remegett, egy hajszálom múlt, hogy nem mentem oda és mostam be nekik egyet. Na jó... Ez kissé túlzás volt, mert úgy 20-25 fős csapat lehetett, akikkel még a testőrök sem nagyon bírtak, akkor majd pont én, aki a másik körmére se mer ráverni, majd pont én... Mindenesetre forrtam a dühtől, valamit tenni akartam, de nem volt mit. 
- Bella, jól vagy? Minden OK? 
- Ja igen, persze.
- Oda akarsz menni?
- Nem, dehogy. Menjünk haza, csinálok forrócsokit -búslakodva vettem az irányt otthonunk felé, a kocsival meg elhajtottak.
- Mintha én mondtam volna... Gratulálok! Fejlődsz! Ha már egy nap alatt ilyen èpphogynem professzionálisra feljesztettem a beszélőkédet a tudtod nélkül, mi lesz az alatt a két hónap alatt? -karolt át vállam fölött, amire én gúnyos mosolyt vetettem. Tényleg, annyi minden történhet két hónap alatt... Valamiben viszont száz százalékig biztos voltam: megígértem, úgyhogy hazamegyek, megcsinálom azokat a forrócsokikat, megnézünk valami szupcsi filmet újdonsült barátnőmmel (aki történetesen az unokanővérem), aztán kitaláljuk a délutánt, este pedig Skypolok Ninával. Kicsit már hiányzik is.

*később*

  "Missed call" írta ki a gépem, mint úgy általában. Rányomtam a hívás gombra, befészkeltem az ágyamba, forrócsokimat a tálcára helyeztem, és már fel is vette Ninus.
- Goodnight everyone! I stayed in London a day ago, the town is so beautiful, I like people so much- they're very kind to me. Yesterday my cousine, Cheryl came home, so I hadn't got a boring night... /Jó estét mindenkinek! Egy napja tartózkodok Londonban, a város csodálatos, szeretem az embereket -nagyon kedvesek hozzám. Tegnap hazajött az unokanővérem Cheryl, szóval nem volt egy unalmas estém... -ő pedig végig nevette a riportomat.
- Önnek is! -röhögött a mikrofonba. - Látom jól telik a nyaralás...
- Yes, and I have a new friend/Igen és nekem van egy új barátom -Ne ugrálj már Bobby! -tettem hozzá halkabban, szinte láttam a reakcióját, pedig nem néztem a képernyőre, mivel az ágyam másik végében heverésző Bobby után nyújtózkodtam. -Íme! -emeltem az ölembe, hogy láthassa
- Jajj, egyem a szívecskédet Babus! -nagyon szimpatikus lett neki a hálótársam, odáig és vissza volt tőle.
- Nem Babus...Bobbus -tréfáltam el, mégha vettem is a célzást, hiszen csak becézgette.
- Te is érted... Szióka! -integetett a kutyának, de az nem úgy tűnt, mint aki értékeli az igyekezetet, felhúzta fülecskéit és ostoba fejjel bambult a kamerába, majd elkezdte szagolgatni.
- Mindjárt megnyalogat -szórakozott Nina.
- Jól van, elég lesz, eb -letettem a földre, amit ő nem igazán támogatott, ugyanis újra felszökött mellém, hozzám bújt, buksiját kezemre fektette, így nézett az óriási kijelzőre.
- Naaa -nyújtotta el-, ne légy ilyen gonosz... Hozd vissza! Látni akarom! -könyörgött.
- Majd később. Most szunyál -közöltem.
- Ajjj, rendben... De nem ússza meg ennyivel!
- Nem is számítottam másra... 
Kis szünet után folytatta.
- Valami baj van? -kérdezte picike aggódással a hangjában.
- Baj... Baj az mindig van.
- Mondhatod.
- Csak a szokásos.
- Anna? -sóhajtott fel kicsit unottan.
- Nem, dehogy! Most szerencsére nem. Itt nem tud zargatni.
- Akkor? -értetlen arckifejezéssel folytatta a beszélgetést.
- A Directionerek.
- Kicsodák? -hökkent meg, pupillái kitágultak.
- A One Direction fanok.
- Mi van velük? 
- Kinyírnám őket.
- Mégis miért? -teljes tudatlanság. -Történt valami?
- Láttam ma a fiúkat.
- Micsoda? -kezdtem teljesen lesokkolni.
- Így, ahogy mondom. Láttam ma a fiúkat az 1D-ből -érzelemmentesen vágtam bele lelkem kiöntésében.
- Te szent atya gatya! Csípjetek meg! És ugye kértél autogramot, meg csináltál velük fotót, meg megadtad nekik a telefonszámod a Twitteres neveddel együtt, és... -pörgött fel, alig kapott levegőt, az egészet egy szuszra hadarta el.
- Nina, állj le -higgasztottam-. Szó sincs itt autogramokról, képekről, számokról meg nevekről végképp.
- Te találkoztál álmaid bandájával és egyiket se? -csalódott lett.
- Be se fejeztem a mondandómat.
Mivel nem érkezett válasz, belefogtam a minap történtek elmondásába.
- Elmentünk kutyát sétáltatni, amikor őrült sikításra lettünk figyelmesek, odanéztem, erre mit látnak szemeim? Őrült Directionerek kergetik- fektettem hangsúlyt erre a szóra- álmaik bandájuknak- erre is- tagjait. Ők futva menekültek előlük, aztán a biztonságiak, a rajongókat visszatartva paszírozták kedvenceinket járgányukba, majd elrepesztettek -rövidítettem le a sztorit.
Csönd járta át a vonalat, mind a két szobát, csak meredtünk egymásra. Nina szakította meg.
- Mit képzelnek magukról azok a magukat mutogató senkiházik, azok a... A... -akadt ki. Pontosan tudtam, miképp akarta befejezni jól elkezdett mondatát.
- Találó kérdés... 
- Isa gyere egy kicsit! -szakított félbe az alig hallhatóan Cheryl.
- Pillanat -intettem türelemre barátnőm, kipattantam az ágyamból és szinte zuhantam le a lépcsőről.
- Gyere, gyere, nézd, nézd! -mutogatott a tévé felé.
Némán álltam előtte, füleltem:

A fanok ezúttal túl messzire mentek! A mai nap folyamán, a híres énekeseket, Harry Styles-ot és Niall Horant találták meg elvetemült rajongóik. A One Direction, a mai nap folyamán, csapatostul indult bevásárlókörútra abban bízva, hogy ezúttal semmi akadályba nem ütköznek. Direkt nem egyszerre látogatták az üzleteket egy londoni plázában, a testőreik megvárták őket a parkolóban, kapucnit viseltek, megpróbáltak minél hétköznapibb jelenségekké válni, viszont a hírnévvel járó "szeretet" -vagy aminek táboruk hívja: szerelem- ezt az akciójukat is megkeserítette, habár eleinte tényleg minden a helyén volt. Azonban, mikor az egyik recepcióspultnál álltak, egy az imádóik közül meghallotta kedvence mámorító hangját és elüvöltve magát támadta volna le Harry-t, ha Zayn nem rántotta volna arrébb barátját. A sztárpalánták futásnak eredtek -ugyan nem derítettünk fényt erre a tényre, de a banda többi tagja is követte társait-, az üzletlánc előtt pedig, már vártak rájuk védelmet nyújtó gorilláik, akiknek csak részben sikerült száz százalékosan megmenteniük a fiúkat, ugyanis az egyik jóindulatú rajongó kitépte Hazza göndör fürtjeinek egyikét, a másik pedig a nagy rohanás közepette leverte az ír szépfiú, Niall Horan szemüvegét, amit később a csorda porrá zúzott. Bár megúsztak egy, s mást, nem fogják ezt az élményt a legjobbak közé sorolni...